HÚSVÉT A MAGYAR SAJTÓBAN

A Magyar Nemzetben (Labirintusban április 14., 23.o.) Jelenits István Széchenyi-díjas piarista szerzetes nyilatkozik. Elmondta: közhely, de sajnos igaz, hogy a kereszténység fontosabb ünnepei a világ jelentős, gazdasági szempontból meghatározó részein mára nagy kereskedelmi vállalkozásokká alakultak át. Az igazi ünneplést külső környezetünk és belső világunk számtalan változása, olykor torzulása nehezíti. A szerzetes, tanár úgy véli: nekünk, magyaroknak nagyon szerencsés a helyzetünk, amikor húsvétról gondolkodunk. "Ha hitünknek ehhez a nagy és átütő erejű igazságához illusztrációt keresünk, Pilinszky János több verse is kínálkozik; igen hiteles szavakkal beszél a húsvét örömhíréről. Legismertebb ezek közül a Harmadnapon című verse, amelyik a Ravensbrücki passió megfelelője. Ez utóbbi egy haláltábor világába vezet, és egy kivégzés jelenetét mutatja be. A kivégzett ember a megfeszített Krisztushoz válik hasonlóvá. Azért lehet a halálát passiónak nevezni A Ravensbrücki passió rabja kiálthatott volna, mert a halála Krisztus halálához kapcsolódik, ártatlanul halt meg, és ezzel Krisztus közelébe került. Erre felel a Harmadnapon. "És fölzúgnak a hamuszín egek." Gyönyörű gyűrűző mondatok. Ahogy ezek a mondatok egymás után sorakoznak, valami módon a húsvétnak a mindent átható, egész létet megújító hatalmát tudják érzékeltetni."

Szintén a Magyar Nemzetben (Az Úristen április 13.o.) Sajgó Szabolcs jezsuita szerzetes nyilatkozik, akinek most jelent meg Még csak péntek este című verseskötete. Kifejtette: ugyanazt a hitet mindenki a maga módján éli meg, a kereszténységet is sokféleképpen birtokolhatjuk. "Nem lehet elszakadni azonban Krisztus halálának a tényétől, mely véres, igazságtalan esemény, valóságos emberi dráma. Ez az, amivel a keresztény hit az embert szembesíti. Ha valaki a személyes létének súlya által nem szembesül a világban lévő tömény gonoszsággal, akkor nem tud keresztény módra hinni. A keresztény hit mélysége valójában a nagypéntek mélyéből indul Azt mondják, Auschwitz után nem lehet verset írni. Ami Auschwitzban történt, hatványozottan ott volt a Golgotán. Hiszen Auschwitzban fizikailag akarták megsemmisíteni a zsidókat, de a golgotai esemény többről szól, mert ott nemcsak az ember pusztulásával kell szembesülni, hanem azzal is, hogy az Isten is meghalhat. Ez tragikus. A bűn iszonyatos ereje válik nyilvánvalóvá általa. Ugyanakkor csodálatos, hiszen kiderül, hogy a szeretet a pusztulást vállalni tudja. A kereszt tehát a szeretet és a gyalázat fája is egyben, attól függően, honnan nézzük"

Ugyanitt (április 14., 21.o.) Kristóf Attila A hosszú álom címmel tényként állapítja meg, hogy a legtöbbször ábrázolt alak a képzőművészetben Jézus a kereszten. Az irodalmárok viszont már nem olyan bátrak, mint a képzőművészek, viszonylag kevés mű szól Jézusról. A cikkíró több kérdést is feltesz: "Tudjuk-e, hogy a hit nem egyéb, mint az, hogy Isten Jézus áldozata árán a lét, a mindenség középpontjába állít bennünket, és örök életű lényét megosztja velünk? Felfogjuk-e, hogy a szellemi öröklét nélkül anyag sem létezik, miként tér és idő sem? Tudomásul vesszük-e azt: ha a halál uralkodik (mint végpusztulás) a természet felett, akkor semmi se volt, és semmi se lesz. Se borzalom, se szépség, se bánat, se öröm. A hit azt jelenti, hogy minden volt, van, létezik. Mindaz megmarad, amit az emberiség elképzelt és alkotott. A hit tehát az élet. Ezt jelenti Jézus követőinek a lét kérdéseire adott bolond válasza: a húsvét és a feltámadás. Enélkül a világmindenség üres, embertelen. Milyen könnyű aludni, hiszen a tanítványok is aludtak. Hihetjük-e, hogy Magyarország hosszú álomból ébred?"

A Magyar Hírlapban (április 14., 7.o.) Szále László Profán húsvét címmel ír arról, hogy gyerekkorában sohasem értette, "miért kell a mi megváltásunkért Jézusnak meghalnia a kereszten. Voltaképpen mit is jelent a megváltás, s miért nem tudta a mindenható Isten csak úgy elengedni a bűnös emberiség "tartozását"? Mire volt jó az a kirakatper és ez a látványos kivégzés, amelyben szükségképpen minden előre el volt rendezve, így hát a bűnösök is eleve elrendelt szerepet játszottak. A főpapoknak "muszáj volt" a Názáreti elveszejtését követelniük, Pilátusnak elítélnie, Júdásnak elárulnia, Péternek megtagadnia ha nem így cselekszenek, a "nagy előadás" elmarad, s az ember ott marad megváltatlanul. Hogy mi a különbség, persze nem tudhatjuk. Megváltatlan emberiség nincs, a megváltott pedig olyan, amilyen. Ilyen." Szále szerint nem logikus, miért hal meg az, aki harmadnapon dicsőségesen fel tud támadni, ám hozzáteszi: " hiszen éppen ez a lényeg: a másokért hozott áldozat nagysága, teljessége, az Isten halála. A történetnek itt van vége. A Föltámadás csak ráadás. Az isteni törvények, a mindenhatóság helyreállítása, afféle égi happy end és vigasz a halandó embernek. Másokért nagy áldozatot hozni, erre csak az Isten fia volt képes, és néhány hős emberfia a történelemben. De most már kinek-kinek az áldozata önmaga megváltására is szolgál. Erre talán már a gyarló ember is képes. Ha van egy kis esze."

Szintén az MH (Elhalasztják április 13., 1.o.) címoldalon hozza, hogy "mégsem lesz látható Friderikusz Sándor Jézusról készült filmje a TV2 húsvéti kínálatában. Úgy tudjuk, a Magyar Katolikus Püspöki Kar tiltakozására vették le a produkciót a műsorról. A TV2 elnöke, Pintér Dezső viszont úgy fogalmazott, saját hatáskörben, s nem egyházi nyomásra vetették el a bemutatót." A lapnak Gyulay Endre szeged-csanádi megyéspüspök elmondta: közvetve hallott Friderikusz filmjéről, de arról értesült, hogy Jézust politikai forradalmárnak és törvénytelen gyermeknek nevezik a produkcióban. Úgy tudja, az ehhez hasonló kitételek miatt fejezte ki rosszallását a katolikus püspöki kar.

A Népszabadság (Nem tiltakozott április 14., 5.o.) viszont Juhász Juditot, a püspöki kar kommunikációs irodájának igazgatóját idézi: "A Magyar Katolikus Püspöki Kar hivatalosan nem kereste meg a TV2 vezetőit, hogy tekintsenek el Friderikusz Sándor Az én mozim című sorozatának különkiadása, a Jézus útján című film húsvéti bemutatásától."

A Népszabadságban (április 14.o.) Hovanyecz László Két pálya című szerkesztőségi cikkében Slachta Margit és Kéthly Anna sorsát mutatja be. A szerző kiemeli: "Soha két olyannyira ellentétes, egyszersmind a lényeget illetően hasonló életpálya Húsvét van, Krisztus halálára és feltámadására emlékezünk. A naptár úgy adja, hogy mostanra esik a holokauszt emléknapja is. Némelyek "szerencsétlen egybeesést" emlegetnek, azt mondják, a két dolgot élesen el kell egymástól választaniuk. Slachta Margit Krisztus menyasszonya, Kéthly Anna a társadalmi progresszió jegyese volt. Példájuk szerint egyszerre és együt is lehet emlékeznünk." MK

FOLYÓIRATOKRÓL

A Távlatok idei első számában folytatja a magyar millenniumról megkezdett sorozatát. Szabó Ferenc és András Imre A magyar egyház az ezredfordulón című tanulmányukban (6-16.o.) a Magyar Katolikus Egyház elmúlt tíz esztendejét, jelenlegi helyzetét, tennivalóit elemzik, II. János Pál pápa 1991-es magyarországi látogatásán elhangzott beszédeinek tükrében. A szerzők nagyon jelentősnek minősítik a katolikus püspöki kar Igazságosabb és testvériesebb világot! és A boldogabb családokért! című körleveleket. A püspökkari titkárság szerepét illetően azt fejtegetik, bármi legyen is a tévében, óriásplakátokon való hirdetés megítélése, "nem feledhetjük azt, hogy hathatósabb lenne az egyházi vezetők tanúságtétele, a szegény és szolgáló egyház képének gyakorlati felmutatása." A két jezsuita szerző kifogásolja, hogy egyes főpásztorok számára a távlat az egyházmegye határaira szűkül le. Szerintük nemigen lehet belátni, hogy miért kell új szemináriumokat nyitni, amikor nincsenek megfelelő teológiatanárok? Az egyházmegyei papság egységének szellemét, mely eddig a közös neveltetés során alakult ki, más módon is sikerrel ki lehet alakítani a fiatal papi nemzedékben. A szentatya 1991-ben megemlítette azt is, hogy kívánatos ápolni a kapcsolatokat a földrész többi püspökeivel, hogy tanulhassanak az ő tapasztalataikból, lelkipásztori kezdeményezéseikből. Ez kétségkívül kezd megvalósulni ismerik el a cikkírók , bár néha az a benyomásuk, hogy elsősorban anyagi támogatást várnak és kérnek a főpásztorok saját egyházmegyei szükségleteikhez, intézményeik működtetéséhez, templomok építéséhez és "nem utolsósorban palotáik "restauráláshoz". Milyen jó lenne, ha a rendes egyházi forrásokból jutna pl. az országos katolikus sajtó, média támogatására!" írja Szabó Ferenc és András Imre. A szerzetesrendek szerepéről megjegyzik: sok szép kezdeményezést, hősies erőfeszítést tapasztaltak országszerte, de e téren is az országos távlat hiányzik, egyházmegyés főpásztorok és szerzetesrendek, illetve a szerzetesrendek egymás között még nem találták meg a kellő egyetértést és együttműködést. A világiak egyházban való szerepéről szólva nem tartják teljesen alaptalannak azt a vélekedést, hogy a magyar egyház még nagyon klerikális. Ezzel kapcsolatban utalnak Prohászka Ottokár egykori székesfehérvári püspökre, aki már a XX. század elején leszögezte a világiak szerepéről azt, amit a II. Vatikáni zsinat. Szabó Ferenc és András Imre kitérnek a szentatya Novo millennio ineunte kezdetű apostoli levelére is, kiemelve, hogy II. János Pál ismételten hangsúlyozza a zsinat szellemében történő reformokat, a lelki megújulást, a kor kihívásaira adandó választ, az ökumenikus párbeszédet, a világiak elkötelezettségét. Továbbra is fő feladat marad a zsinat recepciója, irányelveinek megvalósítása. Ehhez hozzáteszik: "Lényeges a vallásokkal folytatandó párbeszéd is, a vallási relativizmus kerülésével, és a missziós elkötelezettség: az evangelizálás. Az ima és a szentségek révén a kommunió (szeretetközösség) lelkiségét kell kialakítani: a Krisztus-hívők legyenek a világban a szeretet tanúi."

Külön blokk foglalkozik a folyóirat áprilisi számában a médiával (80-92.o.). Lázár Kovács Ákos Az Aetatis novae mint kommunikációs alternatíva? című tanulmányában arra keresi a választ, hogy térségünkben hogyan artikulálódik a Magyar Katolikus Egyház médiajelenléte, sikerül-e hatékonyan megjelenítenünk személy-és közösségképünk sajátosságait, számot adnunk reménységünkről? A szerző tényként állapítja meg: a szakmaiságot pajzsszerű varázsszóként mindenek elé helyező médiaguruk a szakmai koncepció egyoldalúságaiba rögzülve, kapásból döntik el, hogy mi szakszerű és mi nem. Ez a kőkemény magabiztosság gyanús, mert nem számol azzal az eredendő problematikával, ami teljes emberségünkbe van kódolva, ami inkább elesettség, mint mindent legázoló önállítás bennünk. A cikkíró azt is leszögezi: katasztrófális aránytévesztés, tévelygés sújtja a mai magyar, egyházi tömegkommunikációt. Ennek okai: nem a hierarchia jeleníti meg a párbeszéd egyik oldalát, hanem az egyházi médiagyalog, aki közöl, értelmez, elemez, kérdez. Ezzel kapcsolatban Georges Cottier domonkost idézi, aki egyértelműen fogalmaz a Dominus Jesus nyilatkozat "felemás kihirdetésével" kapcsolatban: nem elegendő az, hogy nekünk mondanivalónk van, jó lenne tudni azt is, hogyan mondjuk ki ezeket a szavakat. Lázár Kovács rámutat: a sajtóapostolság régebben komolyan vehető foglalkozás volt, ami egyházi kultúrát teremtett a kulturális élet minden területén, kár lenne ezt az igényességet "mosdatlan szájú evangelizációval eltompítani, megszüntetni, kiherélni. A szenteléssel nem jár együtt a megfelelő minőségű médiaismeret és kommunikációs kultúra." A szerző szerint be kellene azt is látnunk, hogy "visszamaradott klerikalizmusunk legitimál olyan személyi döntéseket, melyek nem szolgálják az egyház megfelelő minőségű médiajelenlétét. Nem szabad a szakmai szempontokat abszolutizálni; de az sem helyénvaló, hogy pusztán azért tölt be itt-ott klerikus pozíciót, mert azt hisszük, hogy ezt csak ontológiai többlet birtokában teheti meg valaki. Az ontológiai szempont önmagában nem médiakompakt. Ez a tény a hierarchia részéről önmérsékletet és bizalmat, a laikusoktól pedig türelmet és megértést igényel." Lázár Kovács nyomorúságosnak minősíti az egyház médiahelyzetét. Szerinte "az imádság már a fejek homokba dugása, önmagában elégtelen halogatás. Nem kell rádió, tévé, újság, ha nem tudjuk jobban csinálni, vagy ha nem azok csinálják, akik értenek hozzá, és belső elköteleződéssel teszik. Már 12 éve elérkezett és azóta is folyamatosan itt van az a pillanat, amikor lépnünk kellett volna. Késlekedésünkért nem okolhatunk másokat, mint ahogy senki sem ment ki bennünket jelenlegi helyzetünkből, csak mi magunkat. Nem köldöknézés kell vagy kapkodás, hanem oda kell mennünk egymáshoz, kérnünk kell egymástól ezt-azt: hozzáértő segítséget, tanácsokat, emberi fizetést, bizalmat, türelmet," és krisztusi lelkületet. Távlatok/MK


Vissza a főoldalra | Ugrás a lap tetejére

[© Minden jog fenntartva.]
Észrevételeit kérjük írja meg a wmaster [kukac] katolikus.hu címre.
Módosítva: 2001. 04. 28.