HAZAI HÍREK

Emlékezés az I. világháborúban elesett olasz katonákra

Budapest: Az I. világháborúban elesett olasz katonákra emlékezve november 4-én délelőtt katonai tiszteletadással helyeztek el koszorút a budapesti Új Köztemető egy elkülönített parcellájában annak az emlékműnek talapzatához, amely ma is hirdeti egy értelmetlen háború ártatlan áldozatainak emlékét. A budapesti olasz nagykövet, a katonai attasé és a hazánkban dolgozó olasz közösség képviselői népesítették be a gondosan rendben tartott temetőt. Igeliturgia keretében a közös imádság után Pákozdi István, a budapesti olasz közösség lelkipásztora megáldotta a sírokat, a katonai attasé pedig elmondta az olasz katona imáját. MK

Az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye november havi programjai

Paskai bíboros tervezett programjai

November 8. 10 óra: a Pasztorális Tanács ülése a Budavári Prímási Palotában. November 9.: Részvétel Apor Vilmos vértanú püspök boldoggá avatásán Rómában. November 10. du.: Apor Vilmos püspök boldoggá avatási zarándoklata alkalmából szentmise a római Lateráni Bazilikában. November 15. 10 óra 30 perc: Apor Vilmos vértanú püspök szobrának avatása a XII. kerületben, a róla elnevezett téren. November 16. 11 óra: Szentmise a Rózsák téri Árpád-házi Szent Erzsébet plébániatmplomban; 18 óra: Hálaadó szentmise a Szent István Bazilikában Apor püspök boldoggá avatása alkalmából. November 22.: 10 óra: hálaadó szentmise a Mátyás templomban a Habsburg család kérésére Habsburg Ottó születésnapja alkalmából; 18 óra: Diakónusszentelés a pasaréti Páduai Szent Antal plébániatemplomban. November 23. 11 óra: Pesterzsébet, Főplébánia: a felújított templom megáldása, bérmálás.

Egyéb programok

November 14. 14 óra 30 perc: Az Apor Vilmos Emlékbizottság emlékülése a Szent Imre Gimnázium dísztermében. November 17. 17 óra: Apor Vilmos vértanú püspök boldoggá avatása tiszteletére rendezett kiállítás megnyitója: XII. kerületi Művelődési Ház; megnyitja Ternyák Csaba püspök, az MKPK titkára. November 23. 11 óra: Rózsák tere, Árpád-házi Szent Erzsébet plébániatemplom: a 11 órakor kezdődő szentmisén a templom Carmine Celebrat kórusa Liszt: Missa Choralis-át énekli. MK

RÖVIDEN

Piacenza városa ünnepli Scalabrinit

A pápa november 9-én Apor Vilmos vértanú magyar püspökkel és egy mexikói szerzetesnővel együtt emeli boldoggá az "emigránsok védőszentjét". A piacenzai egyházi és világi hatóságok kiállításokkal, tudományos értekezletekkel, szentmisékkel emlékeznek városuk 1839 és 1905 között élt volt püspökére. Ő volt az első, aki megszervezte a külföldre szakadt olaszok lelkipásztori gondozását. Sokat tett az Amerikába kivándorolt olaszokért. Saját egyházmegyéjében szociális védőhálózatot hozott létre a napszámosok, a munkások és a nincstelenek számára. Meggyőződése volt, hogy nem elég az alamizsnálkodás, hanem intézményesen kell gondoskodni a szegényekről. Már a múlt század végén olyan missziós pasztorációs terveket valósított meg, amelyek ma is követésre méltók. Mindent megtett azért, hogy az emigránsok ne legyenek sorsukra hagyatva, főként társadalmi beilleszkedésükre építve terveit. Példaértékű, ahogy együtt tudott működni a polgári hatóságokkal a kor társadalmi problémáinak megoldásában, s mindezt olyan korban, amelyben rendkívül problematikus volt az egyház és az állam kapcsolata. Scalabrini olyan papi egyéniség volt, aki majdnem egy évszázaddal megelőzte korát, bár ma már elsősorban rendalapítóként és a külföldre szakadt olaszok pártfogójaként ismert. VR/MK

II. János Pál pápa beszéde az antijudaizmusról tartott konferencián

Vatikán: II. János Pál pápa október 31-én, pénteken a keresztény környezetben fellépő zsidó vallásellenesség gyökereiről tartott vatikáni szimpózium résztvevőihez beszédet intézett, melynek során Izrael eredetéről így nyilatkozott:

"Ennek a kis népnek az eredeténél kezdettől fogva ott áll az isteni kiválasztás. Isten, a mennynek és a földnek Teremtője hívta meg és vezette ezt a népet. Létezése tehát nem pusztán természeti vagy kulturális tény, abban az értelemben, hogy az ember a kultúrán keresztül saját természetének erőforrásait hasznosítja. Természetfölötti tényről van inkább szó. Ez a nép kitart mindenek ellenére, mert a Szövetség népe, és mert az emberek hűtlensége ellenére az Úr hűséges a Szövetséghez. Ennek a fontos ténynek figyelmen kívül hagyása elköteleződést jelent a markioni eretnekség útján, amely ellen az egyház azonnal hatékonyan reagált, tudatában az Ószövetséggel fennálló élő kapcsolatának, amely nélkül az Újszövetség megfosztja saját magát jelentésétől. Az Írások elválaszthatatlanok ama néptől és történelmétől, mely Krisztushoz, a megígért és várt Messiáshoz, az emberré lett Isten Fiához vezet. Az egyház meg nem szűnően vallja ezt mindennapi liturgiája során, amikor a zsoltárokat, továbbá Zakariás, a Szűzanya és Simeon hálaénekét imádkozza."

A pápa tanításában a zsidó vallásellenesség jelenkori értelmezésében tehát visszautalt Markionra és vele együtt arra a II. században jelentkező gnosztikus eretnekségre, mellyel a fiatal egyháznak a saját korában keményen szembe kellett néznie. Az ősegyház zsidókereszté-nyekből, majd egyre nagyobb számban pogánykeresz-tényekből állt. Mind az ortodox zsidóság, mind a pogányság, mint kihívásra tekintett a kereszténységre, melynek önmagát mindkét irányban szükségképpen meg kellett fogalmaznia. A zsinagóga és az eklézsia, tehát a zsidó vallás és a kereszténység közötti kapcsolatot az egyház úgy fogalmazta meg, hogy önmagát tekintette az Ígéret jogos örökösének és Isten ószövetségi kinyilatkoztatását a teremtéstől és az ígéretről, sajátjaként értelmezte. A II. század keresztény apologétái tisztázzák, hogy a zsidó vallás üdvtörténetileg ugyan lemaradt Isten kezdeményezéseivel szemben, amikor a megváltást hozó Jézust elutasította, de Jézus történelmi értelmezésének szükségképpeni útja a zsidó néppel kötött szövetség.

Ezzel szemben a gnosztikusok, akik dualizmusuk miatt megvetették az anyagot, és így a teremtést is a Teremtővel együtt, leértékelték az Ószövetséget. Kezdetben Pál apostol tanítványainak tüntették föl magukat. Ennek az irányzatnak az egyik legjellegzetesebb képviselője Markion, a kisázsiai Szinópe város püspökének fia, akit tulajdon atyja közösített ki. Markion ezután Rómába ment, hogy ott hirdesse tanait, 144 körül. Ám a római egyház is kiközösítette Markiont, és természetesen elítélte tanítását, mely szembeállította a két szövetséget, mondván: a zsidók Istene egy nyomorúságos világ teremtője, aki nem lehet azonos Jézus Krisztus irgalmas atyjával. Az Ószövetség teremtő Istenére mint a bosszúállás, és nem mint a kegyelem Istenére tekintett. Markion nemcsak a zsidó vallást támadta, hanem az ősegyházat is, azzal vádolva, hogy meghamisította az Újszövetség könyveit, melynek egyetlen hiteles tolmácsolója szerinte Pál apostol, aki az igazi szellemi evangéliumot nem a testi és így elvetendő Jézustól , hanem a föltámadott és a rossz anyagtól megszabadult Krisztustól kapta. Az evangélisták közül Markion csak a Pál-tanítvány Lukácsot tűrte meg, de Jézus gyermekségtörténetét gondosan kiirtotta evangéliumából. Ezekre és a hasonló kihívásokra az egyház már a II. században teljes világossággal meghozta a választ, amennyiben megállapította az Újszövetség kánoni könyveit és leszögezte: az Ó- és Újszövetség egyetlen és elválaszthatatlan egységben hordozza az isteni kinyilatkoztatás teljességét. Következésképpen a világot teremtő, a zsidó népnek ígéretet adó és az emberiség megváltására a Fiát küldő Isten egy és ugyanaz.

A Vatikánban folytatott szimpózium a keresztény környezetben fellépő antijudaizmus gyökereinek vizsgálata során ilyen teológiai kontextusokban mozgott és a pápai tanítás egyértelművé tette, hogy teológiailag képtelenség megalapozni bármiféle olyan elgondolást, mely igazolna akármilyen "népirtást és rasszizmust" és ami a pápai beszéd szerint "az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember legmélyebb önazonosságának tagadása lenne".

Az egyház mindig bocsánatot kért a bűnökért

Georges Cottier domonkos teológus, a szimpózium főszervezője a Vatikáni Rádiónak adott nyilatkozatában megvilágította a tanácskozás célját és válaszolt a körülötte kialakult vitákra. Elmondta: a közvélemény két tényezőt nem értett meg a maga teljességében: a szimpózium teológiai jellegét és azt a szempontot, hogy a résztvevők kizárólag keresztények voltak. Miért? Mert a tanácskozás tárgya az volt, hogy a keresztény hagyományban és a Szentírás hagyományában találhatunk-e olyan elemeket, amelyek argumentumul szolgálnak. Mi, keresztények együtt újraolvastuk a forrásokat és megkérdeztük önmagunktól: magatartásunk, a múltban és most, összhangban volt-e Jézus tanításával? A probléma ugyanis abban rejlik, hogy ha párbeszédet akarunk folytatni, akkor előbb a saját dolgainkat kell tisztáznunk. A holocausttal bár nagy jelentőségű probléma , nem foglalkoztunk, mert nem tartozott kompetenciánkhoz. Volt tehát a sajtóban, közvéleményben olyan elvárás, amelynek nem felelhettünk meg, de amely nem is lehetett célunk. Már a tudományos értekezlet témája is jelezte, hogy keresztény teológusok egymás közötti megbeszéléséről volt szó, a keresztény környezetben jelentkező zsidóvallás-ellenesség gyökereiről. Amikor keresztény környezetről beszélek, arról van szó természetszerűleg, ahogy egyes keresztény környezetekben a keresztény Szentírást értelmezték.

Ami a holocaustot illeti: rettenetes mészárlásról van szó, amely egy nép kiirtását célozta. A kérdés az: kié a felelősség? Ezzel kapcsolatban azt mondhatom, hogy a kereszténység, mint olyan nem felelős közvetlenül, mert a hitleri pogány ideológia keresztény-ellenes ideológia is. Vannak nacionalista népek, de ez ellen a felfogás ellen az egyház mindig határozottan szembehelyezkedett. Az én véleményem az, hogy számos keresztény lelkiismerete nem volt elég éber, talán a népeink körében jelenlévő előítéletek következtében. Amikor megkezdődött a hitleri vihar, az emberek nem voltak elég felkészültek kivédésére. Az európai népek lelkiismeretében az antiszemitizmus talán túlzottan gyorsan elterjedt. Az egyház mindig bocsánatot kért a bűnökért. Az egyház, amely szent, bocsánatot kért fiai bűneiért. A Szentév különleges alkalom arra, hogy lelkiismeret-vizsgálatot végezzünk a kétezer éves kereszténységet illetően. Ha elismerjük vétkeinket, akkor készek vagyunk az újrakezdésre. Erre a tudományos értekezletre nem került volna sor a Tertio millenio adveniente nélkül. Ez a dokumentum volt az, amely kiindulópontot jelentett reflexióinkhoz, nemcsak a múltra vonatkozóan, hanem arra is, hogy előre tekintsünk mondotta Georges Cottier domonkos szerzetes. VR/MK