
Albert Kayigumire, a ruandai fővárosban, Kigaliban működő Emmanuel Közösség tagja arról számolt be, hogy bár a hutu népcsoporthoz tartozik, saját élete kockáztatásával magához vett egy hároméves tuszi kislányt, hogy kimenekítse a háború borzalmaiból. Miközben folytatta útját a kislánnyal, őrjárat állította meg. A fiatal férfiakat nem engedték tovább, hanem azonnal fegyvert adtak a kezükbe és harcba indították őket. Vele azonban kivételt tettek a kislányra való tekintettel. Végül is nem ő mentette meg a kislány életét, hanem fordítva történt.
Két izraeli lány, a zsidó Ronit és az arab keresztény Hanan tizenkét éve barátnők. A jeruzsálemi egyetemen ismerkedtek meg, ahol arabok és zsidók együtt tanulnak. Barátságukat soha nem zavarta meg vallási, nemzetiségi hovatartozásuk. "Hanan révén sok arab kereszténnyel megismerkedtem és rájöttem, hogy mindnyájan békés életről, Istennel való összhangról álmodunk" mondotta Ronit, míg Hannan így vallott barátságukról: "Miközben zsidó barátaimmal a szabbatot ünnepeltem, felfedeztem az Istent dicsőítő ima értékét."
A Szentatya a tanúságtételek elhangzása után, tíz órakor érkezett meg a Szent Péter térre, ahol Paul Cordes érsek, a Cor Unum Pápai Tanács elnöke köszöntötte a szeretetszolgálatban tevékenykedő önkéntesek 200 különféle csoportja nevében. Ezután Nirmala nővér vette át a szót, aki Teréz anya utódja a Szeretet Misszionáriusai kongregáció élén. A hindu családban felnőtt szerzetesnő elmesélt életéből egy epizódot, amelynek során megvilágosodott előtte szeretetszolgálata lényege. Néhány évvel ezelőtt New Yorkban nővértársával betért a Keresztelő Szent János templomba szentségimádásra. Egy másik alkalommal, amikor ismét arra vitt az útjuk, a templom lépcsőjén üldögélő valószínűleg kábítószeres fiatalember kért tőlük pénzt kávéra. Nirmala nővér nem válaszolt neki, csak rámosolygott, miközben bement a templomba. "Mit adjak neki: egy negyed dollárt, vagy inkább kávét? gondoltam magamban, miközben letérdeltem a Legszentebb Oltáriszentség előtt. Adoráció közben az volt az érzésem, hogy Jézus kiszállt a szentségtartóból és a templom lépcsőjére ült a szegény fiatalember képében, várva válaszomat. Rögtön elhatároztam, hogy meghívom egy kávéra. Nővértársamhoz fordultam, hogy közöljem vele szándékomat, miközben egy hölgy megveregette a vállamat és megkérdezte: Melyik kongregációhoz tartoznak? Mi a szeretet misszionáriusai vagyunk, Kalkuttai Teréz anya nővérei. Itt van egy dollár kávéra mondta a hölgy és a kezembe adott egy bankjegyet. Nagy örömmel töltött el bennünket az isteni Gondviselés közbelépése. Meghívtuk a fiatalembert egy kávéra és egy szendvicsre. Összesen 85 centet fizettünk. Mindhárman boldogok voltunk és éreztük lelkünkben Isten áldását. Ennek az élménynek az öröme mély nyomot hagyott bennem. Jézus ,megmutatta nekem, hogy Őt, akit az Oltáriszentségben imádunk, a szegények legszegényebbjeiben szolgálhatjuk. Adorációnk semmit sem ér, ha elhanyagoljuk Őt legkisebb testvéreiben. Arról is hamarosan meggyőződhettem, hogy amit a legkisebbnek teszünk Nevében, azért százszorosan megjutalmaz már itt a Földön. A fiatalemberrel történt eset után másnap egy borítékot találtam a házunkban: a bejárati ajtó alatt csúsztatta be valaki. Egy névtelen adományozó 90 dollárt küldött kongregációnknak: többet, mint a 85 cent százszorosát. Homíliájában a Szentatya kiemelte: Isten Igéjétől segítve az Egyház szüntelenül hirdeti az Úr jóságát. Ahol gyűlölet van, hirdeti a szeretetet és a megbocsátást, ahol háború van, hirdeti a kiengesztelődést és a békét: ahol magányosság van, a befogadást és a szolidaritást. Az Egyház a világ minden részén meghosszabbítja Krisztus imáját, amely felhangzik a mai evangéliumban: "Ismerjenek meg Téged, egyedüli igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust!" (Jn 17,3). Az embernek, ma sokkal inkább, mint valaha, szüksége van arra, hogy megismerje Istent és átadja neki magát bizakodó ráhagyatkozással, rábízza megsebzett természete törékenységét. Felfedezi azt, amit addig nem tudatosított, mennyire szükség van arra, hogy megtapasztalja az isteni szeretetet, amely új életre szüli. Minden egyházi közösség a különböző apostolkodási formák révén, találkozva a régi és új lelki és anyagi szegénységgel, arra kap meghívást, hogy elősegítse ezt a találkozást az egyetlen és igaz Istennel és küldöttjével, Jézus Krisztussal. A pápa a különböző csoportokat köszöntve jelezte, hogy ez a szeretetnap beilleszkedik a Nagy Jubileum közvetlen előkészületeibe, hiszen az 1999-es évet a jóságban és irgalomban gazdag mennyei Atyának ajánljuk. Vigasztaló tudni, hogy korunkban egyre szaporodnak az önkéntes mozgalmak, ahol a humanitárius tevékenységben együtt vannak különböző eredetű, kultúrájú és vallású személyek. Önkéntelenül is hála száll fel szívünkből az Úrhoz, hogy kibontakozik ez a mozgalom, amelyet az ember iránti figyelem, a nagylelkű filantrópia és a megosztott szolidaritás szelleme lelkesít. A keresztény arra hivatott, hogy sajátos hozzájárulásával támogassa ezt az óriási humanitárius tevékenységet. A hívő keresztény tudja, hogy a Szentírás szerint a felebarát szeretete elválaszthatatlan az első parancstól: Istent teljes szívünkből, teljes lelkünkből és minden erőnkből szeretnünk kell. Ez a testvérek szolgálatának isteni forrása. Igen, a felebarát szeretete csak akkor felel meg Krisztus parancsának és példájának, ha az Isten-szeretethez kapcsolódik. Jézus, aki életét adja a bűnösökért, Isten jóságának élő jele: ugyanígy a keresztény is, nagylelkű odaadása révén megtapasztaltatja testvéreivel, akikkel kapcsolatba kerül, a mennyei Atya irgalmas és gondviselő szeretetét. Az isteni szeretet legfőbb megnyilatkozása kétségkívül a megbocsátás, amely az ellenségszeretetből fakad. Jézus maga mondja, hogy nem különleges érdem, ha szeretjük barátainkat és azokat, akik jót tesznek velünk. Az igazi érdem az, ha szeretjük ellenségeinket. De ki lenne képes erre, hacsak Isten szeretete nem segítené? Előttünk állnak a példaképek, akik ebben a században is felajánlották életüket testvéreikért, így teljesítve Krisztus legfőbb parancsát. Fogadjuk be a szeretet hős szolgáinak tanítását és kövessük nyomdokaikat, tudva azt, hogy a keresztény úgy fejezi ki Jézus iránti szeretetét, ha önmagát adja a másikért, amit egynek, a legkisebbnek teszünk, neki tesszük. Végül a pápa az irgalmas szamaritániusról szóló példabeszédből idézte fel és Mária oltalmába ajánlotta a szeretetszolgálatokat.
A Regina Coeli elimádkozásakor a pápa ismételten köszöntötte a Szeretet Napjának résztvevőit. Egyesek közülük fontos katolikus segélyszervek felelősei, akik jelentős erőfeszítéseket tesznek a világon jelenlévő nyomor leküzdésére. Mások az "önkéntesek" népes táborának képviselői, akik a világ számos részén ellenszolgáltatás nélkül szolgálják testvéreiket. Természeti katasztrófák, vészhelyzetek, háborúk és betegségek idején az Irgalmas Szamaritánus példáját követve gondoskodnak róluk. Bárcsak a reménység serege egyre inkább kiterjesztené tevékenységét olyan kezdeményezésekkel, amelyek az emberi jogokat védelmezik, elősegítve a szolidaritás kultúráját és a szeretet civilizációját. A segélynyújtó és az emberi felemelkedést elősegítő szervezetek egyre nagyobb térhódítását látva, mi a keresztények sajátos hivatása? Az evangéliumi tanítások fényében a hívők tudják, hogy mindenütt és minden lehetséges eszközzel tanúságot kell tenniük a szeretet legmagasabb rendű parancsáról: "Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből. Szeresd felebarátodat, mint önmagadat." Szeretni Istent és szeretni az embereket, ez a hívők küldetése és hivatása. A testvérek iránti szeretet Isten szeretetéből fakad és csak azokban teljesedhet ki, akik szeretik Istent. A filantrópia, az emberbaráti magatartás, bármennyire is dicséretre méltó, tehetetlen a nyomor számos formájával szemben. Amikor a keresztények Jézus példájához és a tőle kapott küldetéséhez hűségesen fejtik ki karitatív tevékenységüket, tanúságot tesznek Krisztusról, aki életét adja, meggyógyítja az emberek szívét, a gyűlölet és a bűn által okozott sebeket, mindenkinek örömet és békét nyújt. A szeretet evangéliuma korunk nagy próféciája mondotta a Szentatya, majd a következő szavakkal köszöntötte a koszovói menekültek egy csoportját, akik az olasz Karitász vendégei: "Kedves Testvérek! Májusban különösen is imádkozunk a békéért. Mária közbenjárása számotokra és minden háborútól sújtott nép számára eszközölje ki a békét." VR/MK
A HATÁRON TÚLI EGYHÁZ HÍREI
Végzős hittantanárok búcsúja az alma matertől
Csíkszeredában, május 15-én ünnepélyes keretek között búcsúztak a gyulafehérvári Katolikus Hittudományi Főiskola kihelyezett hittantanári tagozatának végzős diákjai. Az ünnepeltek a negyedik és egyben az utolsó évfolyam tagjai is, mert ezt a távoktatást a kolozsvári Babes-Bolyai T.E. teológia karának elindításával párhuzamosan, a főegyházmegye elöljárói megszüntették.
A 17 végzős diák a korábbi évek öregdiákjaival együtt, a csíksomlyói kegytemplomban tanáraik által koncelebrált hálaadó szentmisén vettek részt. A világiak számára indított teológiai oktatási lehetőséget, kilenc évvel ezelőtt hozták létre, hogy elsősorban hittantanárok képzését biztosítsák.
"A tanúságtevés ma is azt jelenti, mint az apostolok korában: mindenki tudtára adni, hogy Krisztus mindenkiben jelen van" mondta beszédében Marton József, a Babes-Bolyai T.E. teológia karának dékánja "A teológiai tanulmányok segítettek abban, hogy az emberi méltóságot kiteljesítő értékeket, az isteni kinyilatkoztatást megismerjék a hallgatók." Az erdélyi civil teológiai képzés első generációihoz szólva a dékán kihangsúlyozta: Krisztus tanítványaiként, a szerepköröket ezután maguknak a diákoknak kell megtalálniuk, egyházi vagy családi közösségben, ám a főiskola keretében elsajátítottak aktív feladatvállalásra kötelezi mindannyiukat.
Az utolsó évfolyam diákjai nevében Dobos Mária beszédében arra a kérdésre kereste a választ, megérte-e teológiát tanulni. Hangsúlyozta: nem választottak divatos szakmát, ám mégis olyan kincseket gyűjtöttek, amelyet nagy felelősség mások előtt széppé, értékessé tenni.
A névre szóló, latin nyelvű abszolutóriumot, Marton József dékán adta át a végzősöknek, kihangsúlyozva, hogy ezen igazolások átvétele nem jelenti a teológiai tanulmányok lezárását, hiszen ezután kell valóra váltani, gyakorlatba ültetni mindazt, amit az öt év alatt elsajátítottak.
Az ötéves képzés után nem mindenki lesz hittantanár. Többségük a társadalmi élet különböző útjait követve lettek Krisztus tanításának, az Evangélium közvetítői, elsősorban a szeretet fáklyavivői, tanúságtevői fogalmazta meg köszöntő szavaiban az első promóció véndiákja. CSM/MK
Vissza a főoldalra | Ugrás a lap tetejére

[© Minden jog fenntartva.]
Észrevételeit kérjük írja meg a wmaster [kukac] katolikus.hu címre.
Módosítva:
1999. 05. 22.