Edward Cassidy bíboros a szentmisén mondott homíliájában megállapította: napjaink feladata nemcsak abban áll, hogy folytassuk az építőmunkát, hanem éppúgy kötelességünk kijavítani azokat a károkat, amelyeket az emberek okozta viharok, konfliktusok és földrengések eredményeztek az épületben, mely a Krisztusra, mint szegletkőre alapozott Egyház. A nyilatkozat elsöpri a múltbeli kiközösítéseket a jelen világban és kifejezésre juttatja az isteni kegyelem és az emberi cselekedetek kapcsolatáról szóló tanítás terén elért alapvető megegyezést.
A reggeli szentmiséket és istentiszteleteket követően az aláírás résztvevői ünnepi menetben vonultak a Szent Anna templomba, ahol az aláírást követően Christian Krause püspök, a Lutheránus Világszövetség elnöke tartott prédikációt. Megállapította, hogy ami összeköti a két hitvallást, erősebb, mint a különbözőség és a megosztottság. Ebben az erősebb részben gyökerezik a teológiai párbeszéd lehetősége, ebből fakadnak a további feladatok is az egység továbbépítése útján.
Pápai méltatás
Október 31-én vasárnap, a déli Úrangyala elimádkozásakor II. János Pál pápa nagy horderejű eseménynek nevezte a közös nyilatkozat aláírását. "Mérföldkőről van szó, a keresztények közötti teljes egység helyreállításának nem könnyű útján, és rendkívül jelentőségteljes, hogy erre éppen abban a városban került sor, ahol 1530-ban az ágostai hitvallás megfogalmazása döntő lépést jelentett a lutheri reformáció történelmében. Ez a nyilatkozat biztos alapot jelent az ökumenikus teológiai kutatása folytatásához és ahhoz, hogy a jövőben megalapozott reménnyel törekedhessenek a még fennálló nehézségek megoldására. Értékes hozzájárulást jelent továbbá a történelmi emlékezet megtisztításához és a közös tanúságtételhez" mondotta a szentatya. Megköszönte az Úrnak ezt a közbeeső célt a keresztények egysége és szeretetközössége nehéz, de örömökben gazdag útján. Ennek a célnak az elérése jelentőségteljes válasz Krisztus akaratára, aki, szenvedése előestéjén azért imádkozott az Atyához, hogy tanítványai egyek legyenek. A pápa, utalva "Tertio millennio adveniente" kezdetű apostoli levelére, hálát adott azért, hogy ez a vigasztaló jel a 2000. év küszöbén érkezik, így a keresztények, ha nem is teljes egységben vesznek részt a nagy jubileumon, legalább sokkal közelebb állnak a második évezred megosztottságainak leküzdéséhez. A szentatya emlékeztetett a nemrég befejeződött európai püspöki szinódusra, amely a remény jelei között sorolta fel az ökumenikus előrehaladást földrészünkön. Rámutatott: Európa okozta a keresztények közötti legtöbb megosztottságot, és még ma is sokat szenved ennek következményeitől. Arra buzdította a híveket, hogy újítsák meg bizalmukat a Szentlélekben, aki el tudja távolítani tőlünk a múlt kísérteteit és a megosztottság fájdalmas emlékeit. Ő ad nekünk világosan látó értelmet, erőt és bátorságot a szükséges lépésekhez, hogy elkötelezettségünk egyre hitelesebb legyen. VR/MK
Camillo Ruini bíboros szentmiséje mindenszentek ünnepén
Vatikán: Mindenszentek ünnepén, november elsején II. János Pál pápa nevében helynöke, Camillo Ruini bíboros szentmisét mutatott be a Campo Veránón, Róma központi temetőjében. Az elhunytakra az Örök Város két másik temetőjében, a Prima Portai és az ostiai temetőben is szentmisével emlékeztek meg. A campo veranói szentmise felhívása arra szólt, hogy higgyünk a feltámadásban. Mindenszentek ünnepe, amelyet egyetlen nap választ el halottak napjától, a feltámadást, vagyis az örök élet hitét juttatja eszünkbe mondta Ruini bíboros, aki a pápa néhány nappal ezelőtti levelére emlékeztetett, amelyet az idősekhez intézett. Ebben a levélben azt írja, hogy bár a halál jogosan mindannyiunkban félelmet kelt, a keresztény ember számára a halál az szűk kapu, amelyen át kell haladnunk ahhoz, hogy belépjünk a soha meg nem csalatkozó reménység életébe.
A campo veranói szentmisét követően este 7 órától Ruini bíboros, helynök imavirrasztást vezetett a Lateráni Szent János bazilikában, Róma székesegyházában a Pro Sanctitate mozgalom kezdeményezésére, a megszentelődés világnapja alkalmából. VR/MK
Első világháborús magyar katonák emlékezete
Sulmona: A korábbi hagyományokat követve halottak napján 16 órakor Tar Pál, Magyarország szentszéki nagykövete és Juhász Dezső alezredes, a Magyar Köztársaság katonai attaséja, Sulmona város polgármesterének meghívására, más polgári, katonai és egyházi elöljáróságok jelenlétében koszorút helyeztek el és kegyelettel emlékeztek meg a város hősi temetőjében arról a 150 magyar honfitársunkról, akik az I. világháború idején a helyi hadifogolytáborban kitört spanyol-nátha járványban vesztették életüket. VR/MK
HÁTTÉR INFORMÁCIÓ
A megigazulástan történeti-teológiai háttere
A megigazulás, a "justificatio" témája a reformáció kezdete óta a legvitatottabb kérdés volt és maradt is a századok során egészen napjainkig. Luther számára a csak hit által történő Szent Pál-i tanítás jelentette azt a sarokpontot, amelyen áll vagy bukik az egész egyház. A lutheri felfogás szerint csak Krisztus üdvözítheti a bűn által teljesen megromlott embert. Az Isten pedig az "egyetlen igaz", vagyis Krisztus érdemei miatt nem számítja be az emberek vétkeit, hanem Fiára való tekintettel igaznak tartja őket. Az üdvösség e művéhez az ember a maga részéről nem tehet semmit. Ugyanakkor maga Luther is beszél a megigazult új teremtményről, a jó cselekedetekről, mint a megigazulás gyümölcséről.
A katolikus egyház az 1545-63. között tartott tridenti zsinat első dekrétumával adott teológiai választ az általa tévesnek ítélt lutheri felfogásra. A zsinat első megállapítása az emberi önmegváltás lehetetlenségéről, megegyezik a lutheri elvekkel: az üdvösség csak az Istennek Krisztusban adott ingyenes kegyelme által nyerhető el. De a tridenti zsinat nyomatékkal hangsúlyozza az Isten által felkínált kegyelem szabad elfogadását az ember részéről. Ez a kooperáció, közreműködés azonban nem önálló, hanem már a kegyelem gyümölcse. Továbbá a zsinat beszél az ember benső átalakulásáról, amit a kegyelem művel az emberben, vagyis a megigazulás nemcsak a bűnök bocsánatát jelenti, hanem a benső ember megszentelődését és megújulását. Ezek a tanbeli különbözőségek végül egymás kölcsönös elítéléséhez és kiközösítéséhez vezettek. Az évszázadok során a kétféle megigazulástan összeegyeztethetetlennek látszott. A protestánsok szerint az emberi közreműködést hangsúlyozó katolikus felfogás Krisztus egyedüli megváltó művének értékét kisebbíti, míg a katolikusok elvetették Luther megközelítését, mely szerint a megigazulás így csak külsőleges marad az ember számára és nem érinti őt lénye legmélyén. Valóban, lényeges pontokon különbözik a két álláspont, de nem szabad elfelejteni egy alapvető egybeesést: csak Krisztus kegyelme révén üdvözülhet az ember, és hibás lenne azt saját erejének vagy érdemeinek tekinteni.
A II. Vatikánum megújult ökumenikus szellemében pontosan ezeket a közös pontokat fedezték fel és kezdték el a Szentírás és az egyházatyák írásainak kritikus újraolvasását. A katolikus és lutheránus teológusok immár 35 esztendeje fáradoztak azon, hogy egyre világosabban fogalmazzák meg a közösen elfogadott tételeket, de egyre pontosabban tudták körülírni a még megmaradó, korántsem lényegtelen elemeket. Különféle munkacsoportok és vegyesbizottságok lassanként egyre több részeredményt tudtak felmutatni, ám sokszor megtorpant a közös munka, mert mindkét fél részéről akadtak olyanok, akik ellenezték a keresést, mivel saját egyházuk önazonosságát féltették. Lutheránus részről az idén nyáron elhunyt Johannes Hanselmann püspök volt az ökumenikus párbeszéd atyja. Mint a Lutheránus Világszövetség elnökhelyettese, majd elnöke, húsz éven át vezette a tárgyalásokat, amelyet katolikus részről a német származásánál fogva a problémára különösen is fogékony Joseph Ratzinger bíboros, a Hittani Kongregáció prefektusa sürgette, illetve irányította. Ilyen előzmények, megtorpanások és újbóli erőfeszítések vezettek a "Megigazulástanról szóló közös nyilatkozathoz", mely szerint "A katolikusok és lutheránusok között létrejött megegyezést a megigazulástant illető alapvető igazság kérdésében", következésképpen a "történelem során egymást sújtó elítélések már nem érintik a 'Nyilatkozatban' elfogadott közös álláspontot."
Eszerint a Szentháromság által szerzett megváltás művét az ember csak a hit által tudja befogadni, mely hit maga is már kegyelem. Igy a megigazult ember noha állandóan harcolnia kell a bűnnel szemben békében él az Istennel, a Szentlélek tevékenysége által bensőleg megújult. A valóságos bensőséges megújulás tehát mint az isteni kegyelem műve világos megfogalmazást nyert. A közösen elfogadott felismerések mellett azonban még nyitott maradt a kérdés a bűnre való hajlam, illetve az isteni kegyelemben való közreműködés kérdésében. De még ezen témákban is látható a továbblépés jele, mert a Nyilatkozat megállapítja: "Isten kegyelmének műve nem zárja ki az emberi tevékenységet. Isten ad mindent, akaratot és tettet, mindazonáltal arra szólít fel, hogy cselekedjünk." A dokumentumban egyértelműen olvasható az emberi cselekedet fontossága, és a jótettek szükségessége, melyek Isten ajándékai.
A reformáció valójában 1517. október 31-én kezdődött Luther 95 tételének kihirdetésével. 1530-ban pedig éppen Augsburgban tették közzé az "Ágostai hitvallást", mellyel megszülettek a lutheránus egyházak. Ahol és amikor a szakadás megtörtént, most annak évfordulóján és a helyszínén került sor az első legjelentősebb lépésre. Ahogy a szakadás egykor lassú folyamatként bontakozott ki, úgy a közeledés is folyamat, s olyan reménnyel teli, hogy a Krisztus nevét viselő hívek mind többet tudnak hitükből közösen megvallani és a világ előtt a Megváltóról mind hitelesebben tanúskodhatnak. VR/MK
Vissza a főoldalra | Ugrás a lap tetejére
[© Minden jog fenntartva.]
Észrevételeit kérjük írja meg a wmaster [kukac] katolikus.hu címre.
Módosítva:
1999. 11. 09.