Desiderio desideravi

Desiderio desideravi kezdetű apostoli levél
A liturgia az üdvösség „ma” zajló története
A liturgia a Krisztussal való találkozás helye
Az Egyház Krisztus testének szentsége
A liturgia teológiai jelentése
A liturgia a lelki világiasság mérgének ellenszere
Napról napra fedezzük fel újra a liturgikus ünneplés igazságának szépségét
Elámulás a húsvéti misztériumon: a liturgikus cselekmény lényegi része
Komoly és életalakító liturgikus képzésre van szükség
Ars celebrandi

---

Desiderio desideri hoc Pascha ma nducare vobiscum, antequam patiar.

[Vágyva vágytam, hogy elköltsem veletek ezt a húsvéti vacsorát, mielőtt szenvedek.] (Lk 22,15)

1. Kedves Testvéreim! Miután a Traditionis custodes motu proprio közzétételét követően már írtam az egyes püspököknek, ezzel a levéllel mindnyájatokat szeretnélek megszólítani, hogy megosszak veletek néhány gondolatot a liturgiáról, az Egyház életének alapvető dimenziójáról. A téma hatalmas, minden szempontja alapos megfontolást érdemel, mindazonáltal ezzel az írással nem kívánom kimerítően tárgyalni a kérdést. Egyszerűen csak néhány szempontot szeretnék nyújtani ahhoz, hogy elgondolkodjunk a keresztény ünneplés szépségén és igazságán.

A liturgia az üdvösség „ma” zajló története

2. „Vágyva vágytam, hogy elköltsem veletek ezt a húsvéti vacsorát, mielőtt szenvedek (Lk 22,15). Az utolsó vacsoráról szóló beszámoló Jézusnak ezekkel a szavaival kezdődik. Ez a mondat a kapu, amelyen keresztül meglepő módon feltárul előttünk a lehetőség, hogy megsejtsük annak a szeretetnek a mélységét, amelyet a Szentháromság személyei éreznek irántunk.

3. Jézus elküldte Pétert és Jánost, hogy készítsék elő a húsvéti vacsorát, de ha jobban belegondolunk, az egész teremtés, a végre üdvtörténetként feltárulni készülő egész történelem egy nagy előkészület erre a vacsorára. Péter és a többiek helyet foglalnak az asztalnál. Nincsenek tudatában, mi történik, mégis szükség van a jelenlétükre, hiszen minden ajándéknak – ahhoz, hogy ajándék legyen – szüksége van valakire, aki kész azt elfogadni. Ebben az esetben végtelen az aránytalanság az ajándék nagysága és a megajándékozott kicsinysége között, és kétségkívül meglep bennünket. Ennek ellenére – az Úr kegyelméből – az ajándékot megkapják az apostolok, hogy továbbadják minden embernek.

4. Senki sem maga érdemelte ki, hogy helyet kapjon ezen a vacsorán, hanem mindenki meghívott, vagy jobban mondva, mindenkit Jézusnak az az égő vágya vonzott, hogy velük költse el a húsvéti vacsorát: Jézus tudja, hogy ő a báránya annak a húsvétnak, tudja, hogy ő a húsvéti vacsora. Ennek a vacsorának ez az abszolút eredetisége, a történelem egyetlen igazi újdonsága, mely ezt a vacsorát egyedivé s ezért „utolsóvá”, megismételhetetlenné teszi. Ugyanakkor Jézusnak az arra irányuló végtelen vágya, hogy helyreállítsa velünk a közösséget, mely az eredeti terv volt és marad, nem teljesülhet mindaddig, amíg minden ember, minden törzsből, nyelvből, népből és nemzetből (Jel 5,9), nem eszi az ő testét és nem issza az ő vérét: ezért lesz jelenvalóvá téve ugyanez a vacsora az eucharisztia ünneplésében, míg ő újra el nem jön.

5. A világ még nem tudja, de mindenki meghívást kapott a Bárány menyegzőjére (Jel 19,9). A lakomán való részvételhez mindössze a hit menyegzői ruhájára van szükség, hitre, mely az ő igéjének meghallásából származik (vö. Róm 10,17): ezt a ruhát az Egyház szabja méretre a Bárány vérében fehérre mosott szövetből (vö. Jel 7,14). Egy pillanat nyugtunk sem lehet: tudnunk kell, hogy még nem mindenki kapta meg a meghívást a vacsorára, és hogy vannak olyanok, akik azt az emberi élet kanyargós útjain elfelejtették vagy elvesztették. Ezért mondtam, hogy „olyan misszionáriusi törekvésről álmodom, amely képes átalakítani mindent, hogy a szokások, stílusok, időbeosztások, nyelvezetek és minden egyházi struktúra a mai világ evangelizálására alkalmas csatornává váljon, ne pedig az önfenntartás eszköze legyen” (Evangelii gaudium, 27): hogy mindenki leülhessen a Bárány áldozati vacsorájához és őbelőle élhessen.

6. A meghívására adott válaszunkat megelőzően – jóval azelőtt – már ott van az ő vágyakozása irántunk: lehet, hogy nem is vagyunk tudatában, de valahányszor misére megyünk, annak elsődleges oka az, hogy az ő irántunk érzett vágyakozása vonz bennünket. Részünkről a lehetséges válasz, a legszigorúbb aszkézis, mint mindig, az, hogy engedünk az ő szeretetének, hagyjuk, hogy magához vonzzon bennünket. Biztos, hogy a Krisztus testéből és véréből való minden egyes részesedésünkre ő már az utolsó vacsorán vágyott.

7. A megtört kenyér tartalma Jézusnak a keresztje, az ő Atya iránti engedelmes szeretetből vállalt áldozata. Ha nem került volna sor az utolsó vacsorára, vagyis halálának rituális elővételezésére, akkor nem érthettük volna meg, hogy halálos ítéletének végrehajtása egyben az Atyának tetsző, tökéletes istentiszteleti cselekedet, az egyetlen igazi istentisztelet. Néhány órával később az apostolok megláthatták volna Jézus keresztjében, ha elviselték volna annak súlyát, hogy mit jelent Jézus ajkán a „test, mely adatik”, a „vér, mely kiontatik”: és ez az, amiről minden eucharisztiában megemlékezünk. Amikor Jézus – feltámadva a halottak közül – visszatér, hogy megtörje a kenyeret az emmauszi tanítványoknak és övéinek, akik visszamentek halat – és nem embereket – halászni a Genezáreti-tavon, ez a mozdulat megnyitja szemüket, kigyógyítja őket a kereszt borzalma által okozott vakságukból, és képessé teszi őket arra, hogy „lássák” a Feltámadottat, hogy higgyenek a feltámadásban.

8. Ha pünkösd után Jeruzsálembe érkeztünk volna, mégpedig azzal a vággyal, hogy ne csak tájékoztatást kapjunk a Názáreti Jézusról, hanem találkozhassunk is vele, akkor nem lett volna más lehetőségünk, mint felkeresni övéit, hogy halljuk szavait és lássuk mozdulatait, méghozzá elevenebben, mint valaha. Nem lett volna más lehetőségünk a vele való igazi találkozásra, csak az, hogy az eucharisztiát ünneplő közösséggel találkozunk. Ezért az Egyház mindig legértékesebb kincseként őrizte az Úr parancsát: „Ezt cselekedj étek az én emlékezetemre.”

9. Az Egyház kezdettől fogva tisztában volt azzal, hogy itt nem az Úr vacsorájának színpadi előadásáról van szó, még ha az szent színdarab lenne is: nem lett volna értelme, és senkinek sem jutott volna eszébe – különösen Máriának, az Úr anyjának szeme láttára – „színre vinni” a Mester életének ezt a magasztos pillanatát, az Egyház – a Szentlélek által megvilágosítva – kezdettől fogva megértette, hogy ami látható volt Jézusból, ami szemmel látható és kézzel tapintható volt, a szavai és a tettei, a megtestesült Ige konkrétsága – minden átment belőle a szentségek ünneplésébe.[1]

A liturgia a Krisztussal való találkozás helye

10. Ebben rejlik a liturgia egész ragyogó szépsége. Ha a feltámadás számunkra csak fogalom, eszme, gondolat lenne; ha a Feltámadott számunkra csak mások emlékének felidézése lenne – legyenek bár olyan tekintélyesek, mint az apostolok –, ha nem adatna meg nekünk is a Jézussal való igazi találkozás lehetősége, akkor kijelenthetnénk, hogy kimerült a testté lett Ige újdonsága. Ezzel szemben a megtestesülés – amellett, hogy az egyetlen új esemény, amelyet a történelem ismer – az a módszer is, amelyet a Szentháromság arra választott, hogy megnyissa előttünk a [Jézussal való] közösségre lépés útját. A keresztény hit vagy találkozás az élő Jézussal, vagy nem is keresztény hit.

11. A liturgia biztosítja számunkra ennek a találkozásnak a lehetőségét. Nem az utolsó vacsora homályos emlékére van szükségünk, hanem arra, hogy jelen legyünk azon a vacsorán, hogy hallhassuk az ő hangját, ehessük az ő testét és ihassuk az ő vérét; őrá van szükségünk. Az eucharisztiában és az összes szentségben biztosítva van számunkra annak lehetősége, hogy találkozzunk az Úr Jézussal, és elérjen bennünket húsvétjának ereje. Jézus áldozatának, minden szavának, minden mozdulatának, tekintetének, érzésének üdvözítő ereje a szentségek ünneplésében ér el bennünket. Én vagyok Nikodémus és a szamariai asszony, a megszállott ember Kafarnaumban és a hordágyon fekvő béna Péter házában, a Jézus lábát megkenő bűnös nő és a régóta vérző asszony, Jairus lánya és a jerikói vak, Zakeus és Lázár, a lator és Péter, akik bocsánatot nyertek. Az Úr Jézus, aki életét adta áldozatul a kereszten, s többé nem hal meg, és a kínszenvedés jeleivel halhatatlanul él,[2] továbbra is megbocsát nekünk, gyógyít és üdvözít bennünket a szentségek erejével. Ez az a konkrét mód, ahogyan – a megtestesülés útját folytatva – szeret bennünket; ez az a mód, ahogyan oltja irántunk érzett szomjúságát, melyet a kereszten kinyilvánított (Jn 19,28).

12. A húsvétjával való első találkozásunk az az esemény, amely valamennyiünknek, Krisztusban hívőknek az életén jelet hagy: a keresztségünk. Ez nem egy értelmi csatlakozás az ő gondolataihoz vagy egy általa megfogalmazott magatartási kódex aláírása, hanem elmerülés az ő szenvedésébe, halálába, feltámadásába és mennybemenetelébe. Nem egy varázserejű cselekedet: a varázslás a szentségek logikájának ellentéte, mert arra irányul, hogy hatalmat szerezzen Isten felett, s ezért a kísértőtői származik. A megtestesüléssel tökéletes folytonosságban, a Lélek jelenléte és működése által lehetőséget kapunk arra, hogy meghaljunk és feltámadjunk Krisztusban.

13. Megrendítő, ahogyan ez történik. A keresztvíz megáldásának imája[3] arról tanúskodik, hogy Isten a vizet kimondottan a keresztségre való tekintettel teremtette. Ez azt jelenti, hogy amikor Isten a vizet teremtette, valamennyiünk megkeresztelésére gondolt, és ez a gondolat végigkísérte őt cselekvésében az üdvösségtörténet során, valahányszor – világos céllal – a vizet akarta felhasználni. Mintha a megteremtése után tökéletesíteni akarta volna, mígnem a keresztség vizévé válik. Ezért akarta megtölteni fölötte lebegő Lelkének mozgásával (vö. Ter 1,2), hogy az már kezdettől tartalmazza a megszentelő erőt; a vízözönkor arra használta, hogy megújítsa az emberiséget (vö. Ter 6,1-9,29); visszaszorította és szétválasztotta, hogy utat nyisson a szabaduláshoz a Vörös-tengeren (vö. Kiv 14); megszentelte a Jordánban, amikor alámerítette az Ige Lélekkel átitatott testét (vö. Mt 3,13-17; Mk 1,9-11; Lk 3,21-22). Végül összekeverte Fiának vérével, így lett az a Lélek ajándéka, mely elválaszthatatlanul egyesült az értünk feláldozott Bárány életének és halálának ajándékával, és Jézus átszúrt oldalából kiárasztotta ránk (Jn 19,34). Ebbe a vízbe merültünk alá, hogy annak ereje által beoltassunk Krisztus testébe, és vele együtt feltámadjunk a halhatatlan életre (vö. Róm 6,1-11).

Az Egyház Krisztus testének szentsége

14. Amint a II. Vatikáni Zsinat emlékeztet bennünket (vö. Sacrosanctum Concilium, 5), a Szentírásra, az atyákra és a liturgiára – az igazi hagyomány tartóoszlopaira – hivatkozva, a kereszten elszenderült Krisztus oldalából az egész Egyház csodálatos szentsége fakadt.[4] Meglepő a párhuzam az első Ádám és az új Ádám között: ahogyan Isten az első Ádám oldalából, miután álmot bocsátott rá, előhúzta Évát, úgy a halál álmát alvó új Ádám oldalából megszületik az új Éva, az Egyház. Elcsodálkozhatunk a szavakon, melyeket az új Ádám magáévá tehetett, amikor az Egyházra tekintett: „Ez már csont a csontomból és hús a húsomból” (Ter 2,23). Mivel hittünk az Igének, és leereszkedtünk a keresztség vizébe, csonttá lettünk az ő csontjából és hússá az ő húsából.

15. E beépülés nélkül nincs lehetőségünk arra, hogy megéljük az Isten iránti tisztelet teljességét. Ugyanis csak egyetlen tökéletes, az Atyának tetsző istentiszteleti cselekedet van, mégpedig a Fiú engedelmessége, melynek mértéke az ő kereszthalála. Az egyetlen módja annak, hogy részt vehessünk az ő áldozatában, az, ha fiákká válunk a Fiúban. Ezt az ajándékot kaptuk. A liturgiában cselekvő alany mindig és kizárólag a Krisztus-Egyház, Krisztus titokzatos teste.

A liturgia teológiai jelentése

16. A zsinatnak – és az azt megelőző liturgikus mozgalomnak – köszönhetjük a liturgia teológiai értelmének és az Egyház életében betöltött jelentős szerepének újrafelfedezését: a Sacrosanctum Concilium kezdetű dokumentumban megfogalmazott általános elvek ahogyan alapvetőek voltak a reformhoz, úgy továbbra is azok maradnak az eucharisztia ünneplésében való teljes, tudatos, tevékeny és gyümölcsöző részvétel előmozdításához (vö. Sacrosanctum Concilium, 11, 14). Ez a részvétel ugyanis „az első és nélkülözhetetlen forrás, amelyből a hívők az igazi keresztény lelkületet meríthetik” (Sacrosanctum Concilium, 14). Ezzel a levéllel egyszerűen arra szeretném biztatni az egész Egyházat, hogy újra fedezze fel, őrizze és élje meg a keresztény liturgia igazságát és erejét. Azt szeretném, ha a keresztény liturgia szépségét és annak az Egyház életében szükséges következményeit nem csúfítaná el értékének felületes és leszűkítő ismerete, vagy – ami még rosszabb – valamilyen kihasználása, ideologikus felfogás szolgálatába állítása, bármilyen legyen is az. Jézusnak az utolsó vacsorán mondott főpapi imája – hogy mindnyájan egyek legyenek (In 17,21) – minden megosztottságunkat megítéli a megtört kenyér, az irgalom szentsége, az egység jele, a szeretet köteléke körül.[5]

A liturgia a lelki világiasság mérgének ellenszere

17. Többször mondtam már, hogy óvakodnunk kell az Egyház életére veszélyes kísértéstől, a „lelki világiasságtól”: hosszabban írtam róla az Evangelii gaudium kezdetű buzdításban (93-97), ahol megemlítettem a gnoszticizmust és az újpelagianizmust, a lelki világiasságot tápláló, egymással összefüggő két gondolkodásmódot.
Az előbbi a keresztény hitet olyan szubjektivizmusra szűkíti, amely az egyént „saját értelmének vagy érzéseinek immanenciájába zárja” (Evangelii gaudium, 94).
Az utóbbi semmibe veszi a kegyelem értékét, hogy csak a saját erejére támaszkodjon, ami „nárcisztikus és tekintélyelvű elitizmus előtt nyit teret, ahol evangelizálás helyett másokat elemeznek és osztályoznak, és ahelyett, hogy megkönnyítenék a kegyelemhez való hozzáférést, energiáikat ellenőrzésre fordítják” (Evangelii gaudium, 94).
A kereszténység e torz formáinak katasztrofális következményei lehetnek az Egyház életében.

18. A fentiekből nyilvánvaló, hogy a liturgia – természeténél fogva – a leghatékonyabb ellenszer ezekkel a mérgekkel szemben. Nyilvánvaló, hogy a liturgiáról a maga teológiai értelmében beszélek, és semmiképpen sem – ahogy azt már XII. Piusz elutasította –, mint mutatós szertartásról vagy az istentiszteletet szabályozó törvények és előírások merő foglalatáról.[6]

19. Ha a gnoszticizmus a szubjektivizmus mérgével mérgez bennünket, a liturgikus ünneplés kiszabadít a saját értelmünk vagy érzéseink által táplált önmagunkra vonatkoztatás börtönéből: a liturgikus cselekmény nem az egyéné, hanem a Krisztus-Egyházé, a Krisztusban egyesült hívők összességéé. A liturgia nem „én”-t, hanem „mi”-t mond, és e „mi” tágasságának bármilyen korlátozása mindig ördögi. A liturgia nem hagy magunkra, hogy Isten misztériumának feltételezett egyéni megismerésére törekedjünk, hanem kézen fog bennünket, együtt, gyülekezetként, hogy bevezessen abba a misztériumba, amelyet Isten igéje és a szentségi jelek feltárnak előttünk. És ezt Isten cselekvésével összhangban teszi, a megtestesülés útját követve, a testnek a dolgokra, a térre és időre kiterjedő szimbolikus nyelvén keresztül.

20. Ha az újpelagianizmus a saját erőfeszítésünkkel elérhető üdvösség önhittségével mérgez bennünket, a liturgikus ünneplés megtisztít azáltal, hogy a hittel elfogadott üdvösség ajándékának ingyenességét hirdeti. Az eucharisztikus áldozaton való részvétel lehetőségét nem mi nyertük el, mintha dicsekedhetnénk vele Isten vagy testvéreink előtt. Minden mise kezdete arra emlékeztet, hogy ki vagyok, amikor arra kér, hogy valljam meg bűnösségemet, és arra szólít, hogy könyörögjek a Boldogságos, mindenkor Szűz Máriához, az angyalokhoz, a szentekhez és összes testvéremhez, hogy imádkozzanak értem az Úrnál: nyilvánvalóan nem vagyunk méltók arra, hogy belépjünk az ő házába, és szükségünk van az ő szavára, hogy üdvözüljünk (vö. Mt 8,8). Nem dicsekedhetünk semmi mással, csak a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjével (vö. Gál 6,14). A liturgiának semmi köze az aszketikus moralizáláshoz: a liturgia az Úr húsvéti vacsorájának ajándéka, mely – ha tanulékonyán fogadjuk – megújítja életünket. Az utolsó vacsora termébe csak Jézus azon vágyának vonzereje miatt léphetünk be, hogy velünk költse el a húsvéti vacsorát: Desiderio desiderai hoc Pascha manducare vobiscum, antequam patiar (Lk 22,15).

Napról napra fedezzük fel újra a liturgikus ünneplés igazságának szépségét

21. Vigyáznunk kell azonban: ahhoz, hogy a liturgia ellenszere hatékony legyen, napról napra újra fel kell fedeznünk a keresztény liturgikus ünneplés igazságának szépségét. Ismét csak a liturgia teológiai értelmére utalok, ahogyan azt a Sacrosanctum Concilium 7. pontja csodálatosan megfogalmazta: a liturgia Krisztus papsága, mely az ő húsvéti misztériumában tárult fel előttünk és adatott nekünk, és amelyet ma az érzékelhető jelek (víz, olaj, kenyér, bor, mozdulatok, szavak) tesznek jelenvalóvá és tevékeny- nyé, hogy a Lélek – a húsvéti misztériumba merítve bennünket – átalakítsa egész életünket és egyre inkább Krisztushoz hasonlóvá tegyen bennünket.

22. A liturgia szépségének folyamatos újrafelfedezése nem rituális esztétizmusra való törekvés, mely csak a rítus külső formaságaival való törődésben leli örömét, vagy megelégszik a rubrikák lelkiismeretes betartásával. Nyilvánvaló, hogy ez a kijelentés semmiképpen nem helyesli az ezzel ellentétes magatartást, mely az egyszerűséget hanyag közönségességgel keveri össze, a lényegre való összpontosítást tudatlan felszínességgel, a rituális cselekvés konkrétságát túlzó gyakorlatias funkcionalizmussal.

23. Legyünk világosak: a liturgikus ünneplés minden aspektusára ügyelni kell (tér, idő, mozdulatok, szavak, tárgyak, öltözék, ének, zene stb.), és minden rubrikát be kell tartani: ha erre odafigyelnénk, már ez elég lenne ahhoz, hogy ne fosszuk meg a gyülekezetei attól, ami jár neki, vagyis az Egyház által meghatározott rituális módon ünnepelt húsvéti misztériumtól. De még ha az ünneplés minősége és szabályossága biztosítva lenne is, ez sem lenne elegendő ahhoz, hogy részvételünk teljes legyen.

Elámulás a húsvéti misztériumon: a liturgikus cselekmény lényegi része

24. Ha hiányozna az elámulás a húsvéti misztériumon, mely a szentségi jelek konkrétságában válik jelenvalóvá, akkor valóban az a veszély fenyegetne bennünket, hogy érzéketlenek leszünk a kegyelem minden liturgikus ünneplést elárasztó óceánja iránt. A liturgikus ünneplés minőségének javítására tett még oly dicséretes erőfeszítések sem elegendők, ahogy a bensőségességre való felhívás sem: ez utóbbi ráadásul azzal a veszéllyel jár, hogy üres szubjektivizmusra szűkül, ha nem fogadja be a keresztény misztérium kinyilatkoztatását. Az Istennel való találkozás nem egyéni belső istenkeresés gyümölcse, hanem ajándékba kapott esemény: Istennel a megtestesülés új eseményén keresztül találkozhatunk, mely az utolsó vacsorán jut el arra a végső pontra, amikor Isten azt kívánja, hogy ételként vegyük őt magunkhoz. Hogyan érhet bennünket olyan szerencsétlenség, hogy kivonjuk magunkat e szépséges ajándék igézete alól?

25. Amikor a húsvéti misztériumon való elámulásról beszélek, semmiképpen sem arra gondolok, amit néha a „misztérium iránti érzék” füstös fogalmával fejeznek ki: a liturgikus reformmal szembeni állítólagos vádpontok között néha az is szerepel, hogy ezt – mondják – kiiktatták a liturgikus ünneplésből. Az elámulás, amelyről beszélek, nem egyfajta zavarodottság egy homályos valóság vagy egy rejtélyes rítus láttán, hanem épp ellenkezőleg, elcsodálkozás azon a tényen, hogy Isten üdvözítő terve feltárult előttünk Jézus húsvéti misztériumában (vö. Ef 1,3-14), melynek hatása továbbra is elér bennünket a „misztériumok”, vagyis a szentségek ünneplésében. Az viszont igaz marad, hogy a kinyilatkoztatás teljessége a mi emberi végességünkhöz képest olyan többletet jelent, amely meghalad bennünket, és a kinyilatkoztatás majd csak az idők végén, az Úr visszatérésekor fog beteljesedni.
Ha az elámulás igazi, akkor nem áll fenn a veszélye annak, hogy nem érzékeljük – jóllehet a megtestesülés által szándékolt közelségben – Isten jelenlétének másságát. Ha a reform kiiktatta volna azt bizonyos „misztérium iránti érzéket”, az vádpont helyett inkább érdemjegy lenne. A szépség, akárcsak az igazság, mindig ámulatot kelt, és ha a szépség és az igazság Isten misztériumára utal, akkor imádathoz vezet.

26. Az elámulás lényegi része a liturgikus cselekménynek, mert ez annak az embernek a magatartása, aki tudja, hogy szimbolikus gesztusok sajátosságával áll szemben; ez annak az embernek az elcsodálkozása, aki megtapasztalja a szimbólum erejét, mely nem abban áll, hogy egy elvont fogalomra utal, hanem abban, hogy a maga konkrétságában tartalmazza és kifejezi azt, amit jelent.

Komoly és életalakító liturgikus képzésre van szükség

27. Az alapvető kérdés tehát a következő: hogyan nyerhetjük vissza azt a képességet, hogy teljesen megéljük a liturgikus cselekményt? A zsinat reformjának ez a célja. A kihívás igen nagy, mert a modern ember – nem minden kultúrában egyformán – elveszítette képességét arra, hogy részt vegyen a szimbolikus cselekvésben, mely lényegi vonása a liturgikus cselekménynek.

28. A posztmodern kort – melyben az ember még elveszettebbnek érzi magát, mindenféle támpont híján, értékek nélkül (mert azok közömbössé váltak), teljesen árván, szétforgácsolódva, értelmes távlat találásának látszólagos lehetetlenségével – még az a súlyos örökség is terheli, amelyet az előző korszak hagyott ránk: az individualizmus és a szubjektivizmus (melyek ismét csak a pelagianizmust és a gnoszticizmust idézik), valamint egy olyan elvont spiritualizmus, amely ellentmond az ember természetének, aki megtestesült szellem, s ezért önmagában képes a szimbolikus cselekvésre és megértésre.

29. A zsinatra összegyűlt Egyház a modernitás valóságával kívánt szembenézni akkor, amikor megerősítette annak tudatát, hogy az Egyház Krisztus szentsége, a nemzetek világossága (Lumen gentium), amikor Isten igéjét (Dei verbum) vallásosan figyelve hallgatta, és amikor azonosult a ma élő emberek örömeivel és reményeivel (Gaudium et spes). A zsinat nagy konstitúciói nem választhatók el egymástól, és nem véletlen, hogy a liturgiából indult ki (Sacrosanctum Concilium) ez az egyetlen nagy reflexiója az ökumenikus zsinatnak, mely az Egyház szinodalitásának legmagasabb szintű kifejeződése, és amelynek gazdagságát nekem kell, mindnyájatokkal együtt, őriznem.

30. A zsinat második ülésszakának lezárásakor (1963. december 4-én) Szent VI. Pál ezeket mondta: „Ez a szenvedélyes és bonyolult vita korántsem volt bőséges gyümölcs nélküli: az a téma ugyanis, amelyről legelőször tárgyaltunk, és amely bizonyos értelemben mind természeténél, mind méltóságánál fogva kiemelkedő szerepet játszik az Egyház életében – vagyis a szent liturgia –, szerencsésen befejeződött, és mi ezt a mai napon ünnepélyesen ki is hirdetjük. Ezért lelkünk őszinte örömtől ujjong. Ezzel a ténnyel elismerjük ugyanis, hogy tiszteletben tartottuk az értékek és kötelességek helyes rendjét: ekképpen elismertük, hogy a tiszteletbeli hely Istennek van fenntartva; hogy első kötelességünk az, hogy imáinkkal Istenhez forduljunk; hogy a szent liturgia az elsődleges forrása annak az isteni cserének, amelyben Isten élete közöltetik velünk; a szent liturgia lelkünk első iskolája; a szent liturgia az első ajándék, amelyet a keresztény népnek adnunk kell, mely a hitben és az állhatatos imádságban egységben van velünk; végül ez az első meghívás az emberiség számára, hogy szent és őszinte imára nyissa néma ajkát, és megérezze az emberi léleknek azt a kimondhatatlan megújító erejét, mely abból fakad, hogy a keresztény hívők velünk együtt éneklik Isten dicséretét, és osztoznak az emberek reményében, Jézus Krisztus által, a Szentlélekben.”[7]

31. Ebben a levélben nem térhetek ki az egyes kifejezések tartalmi gazdagságára, ezt a ti elmélkedésetekre bízom. Ha a liturgia „az a csúcspont, amely felé az Egyház tevékenysége irányul; ugyanakkor az a forrás, amelyből minden ereje fakad” {Sacrosanctum Concilium, 10), akkor világosan értjük, mi a tétje a liturgiára irányuló kérdésnek. Túl egyszerű lenne a liturgikus ünneplés körül sajnálatos módon meglévő feszültségeket pusztán egy rituális forma iránti különböző érzékenységek közötti eltérésként értelmezni. A kérdéskör mindenekelőtt egyháztani. Nem értem, hogyan mondhatja valaki, hogy elismeri a zsinat érvényességét – bár kissé meglep, hogy egy katolikus hívő azt gondolhatja, megteheti, hogy nem ismeri el –, de nem fogadja el a Sacrosanctum Concilium által elindított liturgikus reformot, mely dokumentum a Lumen gentiumban csodálatosan bemutatott egyházképpel szoros összefüggésben fogalmazza meg a liturgia valóságát. Ezért – amint azt az összes püspöknek küldött levelemben kifejtettem – kötelességemnek éreztem kijelenteni, hogy „a Szent VI. Pál és Szent II. János Pál pápák által kihirdetett liturgikus könyvek, a II. Vatikáni Zsinat határozatainak értelmében, a római rítus lex orandijának egyetlen kifejeződési formáját jelentik” (Traditionis custodes motu proprio, 1. cikk).
A reform el nem fogadása és a reform felületes megértése elvonja figyelmünket attól a feladattól, hogy választ találjunk a kérdésre, melyet megismétlek: hogyan növekedhetünk abban a képességben, hogy teljesen megéljük a liturgikus cselekményt? Hogyan csodálkozhatunk továbbra is azon, ami a szemünk előtt történik a liturgikus ünneplésen? Komoly és életadó liturgikus képzésre van szükségünk.

32. Térjünk vissza az utolsó vacsora jeruzsálemi termébe: pünkösd reggelén megszületik az Egyház, az új emberiség kezdeti sejtje. Csak azoknak a férfiaknak és nőknek a közössége képes kinyitni a lelki individualizmus szűk terét, akik kiengesztelődtek, mert Istentől bocsánatot nyertek, akik élnek, mert Jézus él, akik igazak, mert az igazság Lelke lakik bennük.

33. A pünkösdi közösség az, amely képes megtörni a kenyeret abban a bizonyosságban, hogy az Úr él, feltámadt a halálból, jelen van szavával, mozdulataival, testének és vérének felajánlásával. Ettől a pillanattól kezdve a liturgikus ünneplés válik a vele való találkozás kiváltságos – nem egyedüli – helyévé. Mi tudjuk, hogy az ember csak ennek a találkozásnak köszönhetően válik teljesen emberré. Csak a pünkösdi Egyház képes az embert személyként felfogni, vagyis olyanként, aki nyitott az Istennel, a teremtett világgal és a testvéreivel való teljes kapcsolatra.

34. Itt merül fel a liturgikus képzés döntő fontosságú kérdése. Romano Guardini azt mondja: „Így kirajzolódik előttünk az első gyakorlati feladat is: korunk e belső átalakulásától támogatva újra meg kell tanulnunk, hogy teljes emberként álljunk vallási kapcsolatban.”[8] A liturgia ezt teszi lehetővé, ehhez van szükségünk képzésre. Maga Guardini nem habozik kimondani, hogy liturgikus képzés nélkül „a szertartás és a szöveg reformja nem sokat segít”.[9] Nem áll szándékomban itt kimerítően foglalkozni a liturgikus képzés igen gazdag témájával: csak néhány gondolatébresztő szempontot szeretnék felkínálni. Azt hiszem, két szempontot különböztethetünk meg: képzés a liturgiára és liturgia általi képződés. Az első a lényegi fontosságú másodiknak a szolgálatában áll.

35. Meg kell találni a csatornákat a képzéshez, a liturgia tanulmányozásához: a liturgikus mozgalomtól kezdve sokat tettek e tekintetben, számos tudós és tudományos intézmény értékes munkát végzett. De arra is szükség van, hogy ezeket az ismereteket az akadémiai közegen kívül is terjesszük, hozzáférhetővé tegyük, hogy minden hívő növekedjen a liturgia teológiai jelentésének megismerésében – ez minden liturgikus ismeret és gyakorlat döntő jelentőségű alapkérdése –, valamint a keresztény liturgia fejlődésének megismerésében, s elsajátítsa annak képességét, hogy megértse az euchologikus szövegeket, a rituális dinamikákat és azok antropológiai jelentőségét.

36. Gyülekezeteink megszokott életére gondolok: összegyűlnek az eucharisztia ünneplésére az Úr napján, vasárnapról vasárnapra, húsvétról húsvétra, az egyének és közösségek életének különleges alkalmain, az élet különböző szakaszaiban: a felszentelt szolgálattevők elsődleges fontosságú lelkipásztori tevékenységet végeznek, amikor kézen fogják a megkeresztelt hívőket, hogy bevezessék őket a húsvét ismételt megtapasztalásába. Mindig emlékezzünk arra, hogy az Egyház, Krisztus teste az ünneplő, a misét bemutató alany, és nem csak a pap. A tanulásból származó tudás csak az első lépés ahhoz, hogy beléphessünk az ünnepelt misztériumba. Ahhoz, hogy az ünneplő gyülekezet élén álló szolgálattevők képesek legyenek vezetni testvéreiket, nyilvánvalóan ismerniük kell az utat, mind azáltal, hogy tanulmányozták azt teológiai tanulmányaik során, mind pedig azáltal, hogy imádságból táplálkozó, élő hittapasztalattal – s bizonyára nem csak teljesítendő kötelezettségként – jártak is rajta. Felszentelése napján minden pap hallja, hogy a püspök azt mondja neki: „Ismerd fel, és kövesd is, amit teszel; alakítsd életedet az Úr keresztjének titka szerint.”[10]

37. A papnevelő intézetekben is a liturgiával való foglalkozás megszervezésekor számot kell vetni azzal, hogy önmagában a liturgikus ünneplésnek rendkívüli képessége van arra, hogy a teológiai ismeretek szerves látásmódját nyújtsa. Minden teológiai tudományágnak – a saját nézőpontjából – meg kell mutatnia a liturgiával való szoros kapcsolatát, amely által a papképzés egysége megmutatkozik és megvalósul (vő. Sacrosanctum Concilium, 16). Az egész szemináriumi teológiai képzés liturgikus-szapienciális kialakításának minden bizonnyal pozitív hatása lenne a lelkipásztori tevékenységre is. Az egyházi életnek nincs olyan aspektusa, amely ne benne találná meg csúcspontját és forrását. Az átfogó, szerves és egységes lelkipásztori munka nem annyira kidolgozott programok eredménye, hanem annak a következménye, hogy a közösség életének középpontjába a vasárnapi eucharisztikus ünneplést, a hívők között megvalósuló közösség alapját helyezzük. A liturgia teológiai értelmezése semmiképp sem engedi meg, hogy ezeket a szavakat úgy értsük, mintha mindent az istentisztelet szempontjára szűkítenénk. Nem hiteles az a liturgikus ünneplés, amely nem evangelizál, ahogyan az az igehirdetés sem az, amely nem vezet a feltámadt Úrral való találkozáshoz a liturgikus ünneplésben: a szeretet tanúságtétele nélkül pedig mindkettő olyan, mint a zengő érc vagy a zengő cimbalom (vö. 1Kor 13,1).

38. A felszentelt szolgálattevők és az összes megkeresztelt számára a liturgikus képzés – ebben az első értelmében – nem olyasmi, amit egyszer s mindenkorra meg lehet szerezni: mivel az ünnepelt misztérium ajándéka meghaladja felfogóképességünket, a megismerésére irányuló elkötelezettségnek mindenképpen kísérnie kell mindannyiunk folyamatos képzését, a kicsinyek alázatával, elámulásra megnyíló magatartással.

39. Egy utolsó megjegyzés a papnevelő intézetekkel kapcsolatban: a liturgia tanulmányozása mellett lehetőséget kell nyújtaniuk olyan liturgikus ünneplés megtapasztalására is, amely nemcsak példaértékű rituális szempontból, hanem hiteles és élő, mely lehetővé teszi annak az Istennel való igazi közösségnek az átélését, amelyre a teológiai ismeretszerzésnek is irányulnia kell. Csak a Lélek működése tudja tökéletesíteni tudásunkat Isten misztériumáról, mely nem értelmi megértésnek, hanem az életet is bevonó kapcsolatnak a kérdése. Ez a tapasztalat alapvető fontosságú ahhoz, hogy a papnövendékek – amint felszentelt szolgálattevőkké válnak – kísérni tudják a közösségeket Isten misztériuma – a szeretet misztériuma – megismerésének ugyanezen az útján.

40. Ez az utóbbi megfontolás vezet bennünket arra, hogy elgondolkodjunk a második jelentésen, amelyet a „liturgikus képzés” kifejezésnek tulajdoníthatunk. Arra gondolok, hogy saját hivatásának megfelelően mindenkit képez, mindenkit alakít a liturgikus ünneplésben való részvétel. Az imént említett, tanulásból szerzett megismerésnek is – hogy ne váljon az ismeretszerzés forrásának egyedül az emberi értelmet tartó magatartássá –, azt kell szolgálnia, hogy megvalósuljon a liturgia alakító működése minden Krisztus-hívőben.

41. A liturgia természetéről mondottakból világosan kitűnik, hogy Krisztus misztériumának megismerése – mely döntő kérdés életünk szempontjából – nem egy eszmei elgondolás értelmi elsajátításával, hanem az ő személyével való igazi egzisztenciális kapcsolat megélésével valósul meg. Ebben az értelemben a liturgia nem a „tudásról” szól, és célja nem elsősorban pedagógiai (bár nagy pedagógiai értéke van, vö. Sacrosanctum Concilium, 33); célja a dicséret, a hálaadás a Fiú húsvétjáért, akinek üdvözítő ereje eléri életünket. A liturgikus ünneplés a benne munkálkodó Lélek működése iránti tanulékonyságunkat szolgálja, míg Krisztus ki nem alakul bennünk (vö. Gál 4,19). Képzésünk teljességét a Krisztushoz való hasonlóvá válásunk jelenti. Ismétlem: nem egy értelmi, elvont folyamatról van szó, hanem Krisztussá válásról. Ez az a cél, amelynek elérésére a Lélek adatott, akinek működése mindig és kizárólag arra irányul, hogy megteremtse Krisztus testét. így van ez az eucharisztikus kenyérrel, így van ez minden megkeresztelt emberrel, aki arra kapott meghívást, hogy egyre inkább azzá váljon, amit ajándékként kapott a keresztségben, vagyis, hogy Krisztus testének tagja legyen. Nagy Szent Leó írja: „Éppen azt hozza létre a Krisztus testében és vérében való részesedés, hogy azzá alakuljunk át, akit magunkhoz vettünk.”[11]

42. Ez az egzisztenciális bevonódás – a megtestesülés útjával folytonosságban és összhangban – a szentségek révén történik. A liturgia olyan dolgokból áll, amelyek a spirituális elvontságok szöges ellentétei: kenyér, bor, olaj, víz, illat, tűz, hamu, kő, szövet, színek, test, szavak, hangok, csendek, mozdulatok, tér, mozgás, cselekvés, rend, idő, fény. Az egész teremtett világ Isten szeretetének a kinyilvánulása: attól kezdve pedig, hogy ugyanez a szeretet Jézus keresztjében teljesen kinyilvánult, az egész teremtett világ őfelé vonzódik. Az egész teremtett világot megragadjuk, hogy a megtestesült, megfeszített, meghalt, feltámadt, az Atyához felment Igével való találkozás szolgálatába állítsuk. Ahogyan azt a keresztvizet megáldó imában, de a krizmához használt olajat megáldó imában is, vagy a kenyeret és a bort – a föld termését és az emberi munka gyümölcsét – felajánló szavakban is halljuk.

43. A liturgia nem azért dicsőíti Istent, mintha mi bármit is hozzá tudnánk adni annak a megközelíthetetlen fénynek a szépségéhez, amelyben ő lakozik (vö. 1Tim 6,16), vagy a mennyei hazában örökké zengő angyali ének tökéletességéhez. A liturgia azért dicsőíti Istent, mert lehetővé teszi számunkra, hogy itt, a földön, a misztériumok ünneplésében lássuk Istent, és őt látva, az ő húsvétjából életet nyerjünk: mi, akik bűneink miatt halottak voltunk, kegyelemből új életre támadtunk Krisztussal együtt (vö. Ef 2,5), Isten dicsősége vagyunk. Szent Iréneusz, a doctor unitatis [az egység tanítója], erre emlékeztet: „Isten dicsősége ugyanis az élő ember, az ember élete pedig Isten látása. Ha ugyanis már Istennek a teremtés által történt kinyilatkoztatása életet ajándékoz minden lénynek, akik a földön élnek, sokkal inkább ad életet az Atya Ige által történő kinyilatkoztatása azoknak, akik látják Istent.”[12]

44. Guardini azt írja: „Ezzel a liturgikus képzés munkájának első feladata rajzolódik ki előttünk: az embernek újra képessé kell válnia a szimbólumok érzékelésére.”[13] Ez mindenkinek a munkája, felszentelt szolgálattevőké és hívőké egyaránt. A feladat nem könnyű, mert a modern ember teljesen elveszítette értő képességét, már nem tudja értelmezni a szimbólumokat, szinte a létezésüket sem sejti. Ez történik testünk szimbólumával is. Azért szimbólum, mert a lélek és a test szoros egysége, a szellemi lélek láthatósága a megragadható testiség rendjében, és ebben rejlik az emberi egyediség, a személynek az élőlények minden más formájára visszavezethetetlen sajátossága. A transzcendensre, az Istenre való nyitottságunk lényegi alkotóelemünk: ennek el nem ismerése elkerülhetetlenül oda vezet, hogy nemcsak Istent, hanem önmagunkat sem ismerjük meg. Elég, ha megnézzük, milyen paradox módon bánik az ember a testtel: hol szinte megszállottan gondozza az örök fiatalság ábrándját kergetve, hol olyan anyagi valósággá minősíti le, amelytől minden méltóságot megtagad. Tény, hogy csak a testből kiindulva nem lehet értéket adni a testnek. Minden szimbólum egyszerre erős és törékeny: ha nem tisztelik, ha nem neki kijáró módon kezelik, akkor megtörik, veszít erejéből és jelentéktelenné válik.

Már nincs meg bennünk Szent Ferenc nézése: ő rátekintett a Napra – akit testvérének nevezett, mert annak érezte –, szépnek és nagy fénnyel ragyogónak látta, és ámulattal telve énekelte: Terólad, Legfölségesebb, jelentést hordoz.[14] Az, hogy a modern ember elveszítette képességét arra, hogy megértse a testnek és minden egyes teremtménynek a szimbolikus értékét, szinte meg- közelíthetetlenné teszi számára a liturgia szimbolikus nyelvét. Ennek ellenére nem mondhatunk le erről a nyelvezetről: nem lehet lemondani róla, mert a Szentháromság ezt választotta, hogy az Igének a testében elérjen bennünket. Inkább azon kell lennünk, hogy visszanyerjük a liturgikus szimbólumok érzékelésére és megértésére irányuló képességünket. Nem szabad kétségbeesnünk, mert az emberben ez a dimenzió, ahogy az imént mondtam, lényegi alkotóelem, s a test és a lélek egységét egyaránt tagadó materializmus és spiritualizmus által okozott károk ellenére mindig készen áll arra, hogy – mint minden igazság – újra felszínre törjön.

45. Tehát a következő kérdést kell feltennünk: hogyan szerezhetjük vissza a szimbólumok iránti érzékünket? Hogyan leszünk újra képesek értelmezni s így megélni őket? Jól tudjuk, hogy a szentségek ünneplése – Isten kegyelméből – önmagában is hatékony (ex opere operato), de ez nem biztosítja az emberek teljes bevonódását, ha nem tudják megfelelően érzékelni a liturgikus ünneplés nyelvezetét. A szimbólumok olvasásának képessége nem értelmi tudásnak, nem fogalmak elsajátításának, hanem élő tapasztalatnak a kérdése.

46. Először is vissza kell szereznünk a teremtett világ iránti bizalmat. Ez alatt azt értem, hogy a dolgok – melyekből a szentségek „készülnek” – Istentől származnak, Istenre irányulnak, és ő felvette őket, különösen a megtestesüléssel, hogy az üdvösség eszközeivé, a Lélek közvetítőivé, a kegyelem csatornáivá váljanak. Itt láthatjuk, milyen hatalmas távolság választ el bennünket mind a materialista, mind a spiritualista látásmódtól. Ha a teremtett dolgok nélkülözhetetlen részei az üdvösségünket munkáló szentségi cselekvésnek, akkor készen kell állnunk arra, hogy új, nem felszínes, hanem tiszteletteljes, hálás tekintettel nézzünk rájuk. Kezdettől fogva magukban hordozzák a szentségek megszentelő kegyelmének csíráját.

47. Egy másik döntő kérdés – még mindig azon gondolkodva, miként alakít bennünket a liturgia – a nevelés szükségessége ahhoz, hogy elsajátítsuk azt a belső magatartást, amely lehetővé teszi, hogy érzékeljük és megértsük a liturgikus szimbólumokat. Egyszerűen próbálom megfogalmazni. A szülőkre és még inkább a nagyszülőkre, de a plébánosainkra és katekétáinkra is gondolok. Sokan vagyunk, akik tőlük tanultuk meg a liturgikus gesztusok erejét, például a keresztvetést, a térdelést, a hiszekegyet. Talán nincs élénk emlékünk róla, de könnyen el tudjuk képzelni azt a mozdulatot, amellyel egy nagyobb kéz megfogja egy gyermek kicsiny kezét, és lassan kíséri, amint először rajzolja magára üdvösségünk jelét. A mozdulatot szavak kísérik, szintén lassan, mintha a mozdulat minden pillanatát, az egész testet birtokba akarnák venni: „Az Atya... a Fiú... és a Szentlélek... nevében... Ámen.” Aztán a felnőtt elengedi a gyermek kezét, és nézi, ahogy a gyermek egyedül ismétli meg, ő pedig kész segítséget nyújtani, ha szükség lenne rá. Immár átadta ezt mozdulatsort, mint egy ruhadarabot, amely vele együtt fog nőni, és úgy öltözteti, amit csak a Lélek ismer. Ettől a pillanattól kezdve az a mozdulat, annak szimbolikus ereje hozzánk tartozik, vagy jobban mondva, mi tartozunk hozzá, alakot ad nekünk, alakít bennünket. Nincs szükség sok beszédre, nem kell egészen megérteni azt a gesztust: kicsinek kell lenni mind az átadásban, mind a fogadásban. A többi a Lélek munkája. így lettünk beavatva a szimbolikus nyelvbe. Nem engedhetjük, hogy megfosszanak bennünket ettől a gazdagságtól. Ahogy növekszünk, több eszközünk lehet megérteni, de mindig azzal a feltétellel, hogy kicsik maradunk.

Ars celebrandi

48. Annak egyik módja, hogy a liturgikus szimbólumokat megőrizzük és életadó megértésükben növekedjünk, a liturgikus ünneplés művészetének (ars celebrandi) ápolása. Ezt a kifejezést is többféleképpen szokták értelmezni. Világossá válik előttünk, ha a liturgiának a Sacrosanctum Concilium 7. pontjában leírt és már többször említett teológiai jelentését alapul véve értelmezzük. Az ars celebrandi nem szűkíthető egy rubrikális apparátus puszta betartására, de szabályok nélküli, fantáziadús – olykor féktelen – kreativitásként sem fogható fel. A rítus már önmagánál fogva norma, és a norma sosem öncélú, hanem mindig annak a magasabb rendű valóságnak a szolgálatában áll, amelyet védeni kíván.

49. Mint minden művészet, ez is ismereteket igényel.
Mindenekelőtt ismerni kell a liturgián keresztül megvalósuló dinamizmust.
A liturgikus ünneplés eseménye az a hely, ahol a megemlékezés által a húsvéti misztérium jelenvalóvá válik, hogy a megkereszteltek, részvételük révén, megtapasztalhassák azt életükben. Ennek megértése nélkül könnyen a (többé-kevésbé kifinomult) külsőségesség hibájába és a (többé-kevésbé merev) rubrikakövetés hibájába esünk.
Továbbá tudnunk kell, hogyan cselekszik a Szentlélek minden liturgikus ünneplésben: az ünneplés művészetének összhangban kell lennie a Lélek működésével. Csak így lesz mentes a szubjektivizmustól, mely az egyéni fogékonyság érvényre jutásának eredménye, és a kulturalizmustól, mely kulturális elemek olyan kritikátlan átvételét jelenti, amelynek semmi köze az inkulturáció helyes folyamatához.
Végül pedig ismerni kell a szimbolikus nyelv dinamikáit, sajátosságát és hatékonyságát.

50. Ezekből a rövid megjegyzésekből világos, hogy az ünneplés művészetét nem lehet rögtönözni. Mint minden művészet, ez is állhatatos alkalmazást igényel. A kézművesnek elég ismernie a technikát; a művésznek a technikai tudás mellett ihletre is szüksége van, mely a „megszállottság” egyik pozitív formája: a művész, az igazi művész nem birtokolja a művészetet, hanem inkább a művészet „szállja meg”, veszi birtokba őt. Az ember nem azzal tanulja meg az ünneplés művészetét, hogy részt vesz egy nyilvános beszédet vagy meggyőző kommunikációs technikákat oktató tanfolyamon (nem a szándékokat ítélem meg, hanem az eredményeket látom). Bármelyik eszköz hasznos lehet, de mindig alá kell vetni a liturgia természetének és a Lélek működésének. Buzgón át kell adnunk magunkat az ünneplésnek, és engednünk kell, hogy maga az ünneplés adja át nekünk a művészetét. Guardini írja: „Be kell látnunk, milyen mélyen megrekedtünk az individualizmusban és a szubjektivizmusban; mennyire elszoktunk a Nagy általi igénybevételtől, és milyen kicsik vallási életünk mércéi. Újra fel kell ébresztenünk az érzéket az imádság nagy stílusa iránt, az egzisztenciálisra való törekvést az imádságban is. Az ehhez vezető út viszont a fegyelem, a gyenge szentimentalizmusról való lemondás; komoly munkát végezve – az Egyház iránti engedelmességben – vallási életünkön és magatartásunkon is.”[15] így tanuljuk meg az ünneplés művészetét.

51. Amikor erről a témáról beszélünk, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ez csak a felszentelt szolgálattevőkre vonatkozik, akik a liturgikus ünneplést vezetik. Valójában olyan magatartásról van szó, amelyet minden megkereszteltnek meg kell élnie. A gyülekezetre tartozó összes cselekvésre, mozdulatra és megszólalásra gondolok: gyülekezés, vonulás, ülés, állás, térdelés, éneklés, csendben maradás, akklamáció, nézés, figyelmes hallgatás. Sokféle módja ez annak, ahogyan a gyülekezet – egy emberként (Neh 8,1) – részt vesz az ünneplésben. Az, hogy mindannyian együtt végzik ugyanazt a cselekvést, hogy mindannyian egy hangon szólalnak meg, az egész gyülekezet erejét közvetíti az egyén számára. Olyan egyöntetűség ez, amely nemhogy elnyomja a hívőket, hanem épp ellenkezőleg, arra neveli őket, hogy személyiségük hiteles egyediségét ne egyénieskedő magatartásformákban fedezzék fel, hanem annak tudatosításában, hogy egyetlen testet alkotnak. Nem arról van szó, mintha egy liturgikus illemtankönyvet kellene követnünk, hanem inkább egy olyan „fegyelemről” – a Guardini által használt értelemben –, amely, ha hitelesen megtartjuk, alakít bennünket: olyan cselekvések, mozdulatok és megszólalások ezek, amelyek rendet teremtenek belső világunkban azáltal, hogy bizonyos érzések, viszonyulások, viselkedésformák megélésére késztetnek. Ezek nem egy olyan eszmény kinyilvánítását jelentik, amelyből meg kellene próbálnunk ihletet meríteni, hanem olyan átfogó cselekvési formát jelentenek, amely a testet a maga teljességében, vagyis testi-lelki egységében bevonja.

52. Az egész gyülekezetre tartozó rituális cselekvések között rendkívül fontos helyet foglal el a csend. A rubrikák többször is kifejezetten előírják. Az egész eucharisztikus ünneplést csend veszi körül: csend előzi meg a kezdetét, és rituális kibontakozásának minden pillanatához csend kötődik. Jelen van ugyanis a bűnbánati cselekményben; a könyörgésre való felhívás után; az ige liturgiájában (az olvasmányok előtt, az olvasmányok között és a homília után); az eucharisztikus imában; az áldozás után.[16] A csend nem menedékhely, ahová belső visszahúzódás kedvéért el lehet bújni, szinte szenvedve a szertartástól, mintha az csak zavaró tényező lenne; az ilyen csend ellentmondana az ünneplés lényegének. A liturgikus csend ennél sokkal több: a Szentlélek jelenlétének és működésének szimbóluma, aki az ünneplés egész cselekményét irányítja, ezért a csend gyakran egy rituális eseménysor csúcspontját képezi. Éppen azért, mert a Lélek szimbóluma, képes kifejezni az ő sokrétű tevékenységét. így, az előbb említett mozzanatokra visszatérve, a csend bűnbánatra indít és felébreszti a megtérés vágyát; az Ige hallgatására és imádságra ösztönöz; felkészít Krisztus testének és vérének imádására; az áldozás bensőséges perceiben mindenkinek sugallja, amit a Lélek munkálni akar az életében, hogy így a megtört kenyérhez hasonlóvá tegyen bennünket. Ezért kell különös gondossággal végeznünk a csend szimbolikus cselekvését: a Lélek benne ad nekünk alakot.

53. Minden gesztus és minden szó egy pontos cselekvést tartalmaz, amely mindig új, mert életünknek egy mindig új pillanatával találkozik. Hadd magyarázzam el egyetlen egyszerű példával. Letérdelünk, hogy bocsánatot kérjünk; hogy megadásra kényszerítsük gőgünket; hogy odaadjuk könnyeinket Istennek; hogy segítségéért esedezzünk; hogy megköszönjünk a kapott ajándékot: mindig ugyanaz a gesztus, mely lényegében Isten előtti kicsinységünket nyilvánítja ki. De életünk különböző pillanataiban végrehajtva alakít bennünket lelkünk mélyén, hogy aztán ez a változás külsőleg is megnyilvánuljon az Istennel és testvéreinkkel való kapcsolatunkban. A letérdelést is művészettel kell végezni, vagyis teljes tudatában szimbolikus jelentésének, és annak, hogy szükségünk van kifejezni ezzel a gesztussal, milyenek vagyunk az Úr jelenlétében. Ha mindez igaz erre az egyszerű gesztusra, mennyivel inkább igaz az Ige ünneplésére? Mekkora művészetet kell megtanulnunk az Ige hirdetésében, az Ige hallgatásában, abban, hogy az Igét imánk ihlető forrásává tegyük és életre váltsuk? Mindez a legnagyobb gondosságot érdemli – nem formális, nem külsődleges, hanem életalakító, belső gondosságot –, mert az ünneplés „művészien” kifejezett minden gesztusa és minden szava alakítja az egyén és a közösség kereszténységét.

54. Ha igaz, hogy az ars celebrandi az egész ünneplő gyülekezetre vonatkozik, akkor az is igaz, hogy a felszentelt szolgálattevőknek különös gondot kell fordítaniuk rá. A keresztény közösségeket látogatva gyakran észrevettem, hogy liturgikus ünneplésük módját az határozza meg – a jóban és sajnos a rosszban is –, hogy plébánosuk miként vezeti a liturgiát. Azt mondhatjuk, hogy az irányításnak különböző „modelljei” vannak. íme, egy lehetséges listája azoknak a magatartásformáknak, amelyek, bár egymással ellentétesek, kétségkívül az irányítás nem megfelelő módját jelentik: szigorú merevség vagy féktelen kreativitás; spiritualizáló miszticizmus vagy gyakorlatias funkcionalizmus; kapkodó sietség vagy nyomatékos lassúság; gondatlan hanyagság vagy túlzott finomkodás; nagyfokú kedélyesség vagy szakrális szenvtelenség. E példák széles skálája ellenére azt gondolom, hogy ezeknek a nem megfelelő modelleknek egyetlen közös gyökere van: a mérhetetlen egyénieskedés a szertartás irányításában, mely időnkén arról a rosszul leplezett beteges törekvésről árulkodik, hogy az illető a figyelem középpontjába kerüljön. Ez gyakran még nyilvánvalóbbá válik, amikor miséinket interneten közvetítjük, ami nem mindig helyénvaló, és amin el kellene gondolkodnunk. Szeretném világossá tenni, hogy nem ezek a legelterjedtebb magatartásformák, de a gyülekezetek nem ritkán ilyen „bántalmazásokat” szenvednek el.

55. Sok mindent lehetne mondani a liturgikus ünneplés irányításának fontos és kényes feladatáról. Többször is szóltam a homíliamondás nagy munkát igénylő kötelességéről.[17] Itt néhány szélesebb körű megfontolásra szorítkozom, továbbra is azon gondolkodva veletek, miként alakít bennünket a liturgia. A közösségeinkben tartott rendszeres vasárnapi misékre gondolok: ezért a papokat tartom szem előtt, de burkoltan az összes felszentelt szolgálattevőt is.

56. A pap a liturgikus ünneplésben való jellegzetes részvételét az egyházi rend szentségében kapott ajándék erejében éli meg: ez a jellegzetesség éppen az ünnepség irányításában fejeződik ki. Mint minden szolgálat, melyet végeznie kell, ez sem elsősorban a közösség által ráruházott feladat, hanem inkább a Szentlélek felszenteléskor kapott kiáradásának következménye. A Szentléleknek ez a kiáradása teszi őt képessé erre a feladatra. A papot is alakítja az ő ünneplő gyülekezetei irányító tevékenysége.

57. Ahhoz, hogy ezt a szolgálatot jól – sőt, művészien – végezze, alapvető fontosságú, hogy a papban elevenen éljen annak tudata, hogy ő – Isten kegyelméből – a feltámadt Úr különleges jelenléte. A felszentelt szolgálattevő maga is egyike az Úr jelenléti módjainak, melyek a keresztény gyülekezetei egyedivé, minden más gyülekezettől különbözővé teszik (vö. Sacrosanctum Concilium, 7). Ez a tény „szentségi” jelleget ad – a szó tág értelmében – a szertartást vezető személy minden gesztusának és szavának. A gyülekezetnek joga van ahhoz, hogy ezekből a gesztusokból és szavakból kiérezze az Úrnak azt a vágyát, hogy ma is, mint az utolsó vacsorán, velünk kívánja elkölteni a húsvéti vacsorát. A feltámadt Úr tehát a főszereplő, és semmiképpen sem a mi éretlenségeink, melyek valamilyen szerep vagy magatartás felvétele révén olyan vállalható formát keresnek, amelyet nem találhatnak meg. Magát a papot is legyőzi az Úrnak ez a közösségre lépni akaró vágya, melyet mindnyájunk iránt érez: mintha a pap Jézus szeretettől lángoló szíve és minden egyes hívő szíve – Jézus szeretetének tárgya – közé lenne helyezve. Az eucharisztikus ünneplés vezetése nem más, mint elmerülés Isten szeretetének lobogó tüzében. Ha megadatik, hogy ezt a valóságot megértsük, vagy akár csak megérezzük, akkor biztosan nem lesz szükségünk többé direktóriumra, mely előírja a megfelelő viselkedést. Ha mégis szükségünk van rá, az szívünk keménysége miatt van. A legmagasabb, s ezért a legtöbbet követelő norma magának az eucharisztikus ünneplésnek a valósága, mely kiválaszt szavakat, gesztusokat, érzéseket, s ezáltal megérteti velünk, hogy ezek megfelelnek-e vagy sem annak a feladatnak, amelyet végezniük kell. Nyilvánvaló, hogy ezt sem lehet rögtönözni: ez művészet, mely a paptól alkalmazást igényel, vagyis az Úr által a földre hozott szeretettűzzel való állhatatos, rendszeres érintkezést (vö. Lk 12,49).

58. Amikor az első közösség az Úr parancsának engedelmeskedve megtöri a kenyeret, ezt Mária tekintetétől kísérve teszi, aki kíséri az Egyház első lépteit: „Mindannyian egy szívvel, egy lélekkel állhatatosan imádkoztak az asszonyokkal, Máriával, Jézus anyjával és testvéreivel együtt” (ApCsel 1,14). A Szűzanya „szemmel tartja” Fiának apostolokra bízott gesztusait. Ahogyan méhében őrizte a testté lett Igét – Gábor angyal szavainak elfogadása után –, Szűz Mária az Egyház méhében ismét csak őrzi a gesztusokat, melyek Fiának testét létrehozzák. A papot, aki az egyházi rend szentségével kapott ajándék erejében megismétli ezeket a gesztusokat, a Szűzanya a méhében őrzi. Szükségünk van-e még olyan normára, amely megmondja, hogyan viselkedjünk?

59. A papok, miután eszközévé váltak annak, hogy az Úr szeretetének tüzét lángra lobbantsák a földön, és miközben őrzi őket méhében Mária, az Egyházzá-Templommá lett Szűz (ahogy Szent Ferenc énekelte), engedik, hogy a Lélek dolgozzon rajtuk, aki be akarja fejezni a felszentelésükkor megkezdett művet. A Lélek működése megadja nekik a lehetőséget, hogy az eucharisztikus ünneplés irányításának feladatát a bűnösségének tudatában lévő Péter félelmével (vö. Lk 5,1-11) és a szenvedő szolga mélységes alázatával (vö. Iz 42 sk.) végezzék, arra vágyva, hogy a rájuk bízott nép „elfogyassza” őket szolgálatuk mindennapi gyakorlása során.

60. Maga az eucharisztikus ünneplés az, ami az ünneplés vezetésének erre a szintjére ránevel, és nem – ismételjük – az értelmi kapcsolódás, még akkor sem, ha abban egész elménkkel, egész érzelmi világunkkal részt veszünk. A papot tehát azok a szavak és gesztusok képzik ki az irányításra, amelyeket a liturgia az ajkára ad és a kezébe helyez.
Nem trónszéken ül,[18] mert az Úr a szolga alázatával uralkodik.
Nem fosztja meg központi szerepétől az oltárt, mely Krisztus jelképe, akinek átszúrt oldalából vér és víz csordult, hogy az Egyház szentségei jöjjenek létre általuk [...], és aki dicséretünk és hálaadásunk központja.[19]
Felajánláskor mélyen meghajol az oltár felé, s a következő szavak alázatra és bűnbánatra nevelik: „Alázatos lélekkel és töredelmes szívvel kérünk, Urunk, Istenünk, fogadj el minket, és legyen kedves színed előtt áldozatunk.”[20]
Nem tarthatja nagyra magát a rábízott szolgálat tekintetében, hiszen a liturgia arra hívja, hogy kérje a megtisztulást, a víz jelében: „Mosd le, Uram, bűneimet, és vétkeimtől tisztíts meg engem!”[21]
A szavak, melyeket a liturgia az ajkára ad, különböző tartalmúak, melyek sajátos hangnemeket követelnek: e szavak fontossága a paptól igazi ars dicendit kíván. Ezek adnak alakot belső érzéseinek: hol a gyülekezet nevében az Atyához intézett könyörgésben, hol a gyülekezethez intézett buzdításban, hol az egész gyülekezettel együtt elhangzó akklamációban.
Az eucharisztikus imával – melyben az összes megkeresztelt is részt vesz azzal, hogy tisztelettel és csendben hallgatja, és amelyben akklamációkkal közreműködik[22] – az ünneplést vezető papnak ereje van ahhoz, hogy az egész szent nép nevében emlékeztesse az Atyát Fia áldozatára az utolsó vacsorán, hogy az a végtelen nagy ajándék újból jelenvalóvá váljon az oltáron. Abban az áldozatban önmaga felajánlásával vesz részt. A pap nem beszélheti el az Atyának az utolsó vacsorát anélkül, hogy részt ne venne rajta. Nem mondhatja: „Vegyétek, és egyetek ebből mindnyájan, mert ez az én testem, mely értetek adatik”, ha nem éli meg ugyanazt a vágyat, hogy saját testét, saját életét áldozza a rábízott népért. Ez az, ami szolgálatának gyakorlása során történik. Mindezek, és sok más is, folyamatosan alakítják a papot a liturgikus ünneplés vezetésében.


61. Csak néhány gondolatot szerettem volna felkínálni, melyek természetesen nem merítik ki a szent misztériumok ünneplésének mérhetetlen kincsét. Kérem az összes püspököt, a papokat és a diakónusokat, a szemináriumi nevelőket, a teológiai karok és teológiai főiskolák tanárait, az összes katekétát, hogy segítsenek Isten szent népének meríteni abból, ami mindig is a keresztény lelkiség elsődleges forrása volt. Állandóan azon kell lennünk, hogy újra felfedezzük a Sacrosanctum Concilium első pontjaiban megfogalmazott általános elvek gazdagságát, és megértsük az első és az összes többi zsinati konstitúció közötti szoros kapcsolatot. Ezért nem térhetünk vissza ahhoz a rituális formához, amelyet a zsinati atyák, cum Petro és sub Petro, megreformálni éreztek szükségesnek, elfogadva – a Lélek vezetése alatt és pásztori lelkiismeretüket követve – azokat az elveket, amelyekből a reform született. Szent VI. Pál pápa és Szent II. János Pál pápa az ex decreto Sacrosancti Oecumenici Concilii Vaticani II megújított liturgikus könyvek jóváhagyásával biztosították a reform zsinathoz való hűségét. Ezért írtam meg a Traditionis custodest, hogy az Egyház – a nyelvek sokféleségében – egy és ugyanazon imát emelhessen Istenhez, mely képes kifejezni egységét.[23] Mint már írtam, azt kívánom, hogy legyen helyreállítva ez az egység az egész római rítusú Egyházban.

62. Szeretném, ha ez a levél segítene újra rácsodálkozni a keresztény liturgikus ünneplés igazságának szépségére, ha emlékeztetne bennünket a hiteles liturgikus képzés szükségességére, és ha segítene felismerni annak az ünneplési művészetnek a fontosságát, amely a húsvéti misztérium igazságát és minden megkeresztelt személy – hivatásának megfelelő – részvételét szolgálja.
Mindez a gazdagság nincs messze tőlünk: ott van templomainkban, keresztény ünnepeinkben, a központi szerepet kapó vasárnapban, az ünnepelt szentségek erejében. A keresztény élet a növekedés folyamatos útja: hagyjuk magunkat örömmel és közösségben alakítani!

63. Ezért utunk folytatásához szeretnék még egy dolgot javasolni nektek. Arra biztatlak benneteket, hogy fedezzétek fel újra a liturgikus évnek és az Úr napjának az értelmét: a zsinat ezt is meghagyta nekünk (vö. Sacrosanctum Concilium, 102-111).

64. A fentiek fényében megértjük, hogy a liturgikus év azt a lehetőséget nyújtja számunkra, hogy növekedjünk Krisztus misztériumának megismerésében, hogy életünket az ő húsvétjának misztériumába merítsük, miközben várjuk visszatérését. Ez az igazi folyamatos képzés és képződés. Életünk nem események véletlenszerű és zavaros egymásutánja, hanem olyan út, amely húsvétról húsvétra hasonlóvá tesz őhozzá, míg reménykedve várjuk az örök boldogságot és Üdvözítőnknek, Jézus Krisztusnak dicsőséges eljöttét.[24]

65. A húsvét által megújított idő folyásában az Egyház minden nyolcadik napon, vasárnap megünnepli az üdvözítés eseményét. A vasárnap, mielőtt parancs lenne, ajándék, melyet Isten ad népének (ezért őrzi az Egyház paranccsal). A vasárnapi liturgia lehetőséget nyújt a keresztény közösségnek, hogy az eucharisztia által alakuljon. Vasárnapról vasárnapra a feltámadt Úr igéje megvilágítja létünket, és azt akarja munkálni bennünk, amiért küldetett (vö. íz 55,10-11). Vasárnapról vasárnapra a Krisztus testében és vérében való részesedésünk az Atyának tetsző áldozattá akarja tenni a mi életünket is, a testvéri közösség megélésével, amely megosztásban, befogadásban, szolgálatban nyilvánul meg. Vasárnapról vasárnapra a megtört kenyér ereje megtart bennünket az evangélium hirdetésében, amelyen liturgikus ünneplésünk hitelessége mutatkozik meg.
Hagyjunk fel a vitákkal, és hallgassuk együtt, mit mond a Lélek az Egyháznak, őrizzük meg az egymással való közösséget, és ámuljunk el továbbra is a liturgia szépségén! Nekünk adatott a húsvéti vacsora, engedjük, hogy őrizzen bennünket az Úrnak az a folyamatos vágya, hogy velünk költhesse el! Máriának, az Egyház anyjának tekintetétől kísérve.

Kelt Rómában, a Lateráni Szent János-bazilikánál,
június 29-én, Péter és Pál apostolok ünnepén,
a 2022. évben, pápaságom tizedik évében.

„Félve remegjen az egész ember,
rendüljön meg az egész világ,
és ujjongjon az ég,
midőn az oltár fölött a pap kezében van
Krisztus, az élő Isten Fia!
Ó, csodálatra méltó fönség és ámulandó méltóság!
Ó, fölséges alázatosság!
Ó, alázatos fölség,
hogy a mindenség Ura, Isten és az Isten Fia
így megalázza magát,
hogy a mi üdvösségünkért
a kenyér szerény színe alá rejtezik!
Lássátok meg, testvérek, Isten alázatosságát,
és öntsétek ki szíveteket előtte;
alázkodjatok meg ti is,
hogy felmagasztaltassatok általa!
Semmit se tartsatok tehát vissza magatokból magatoknak,
hogy egészen visszafogadjon benneteket az,
aki egészen odaadja önmagát nektek.”
(Assisi Szent Ferenc; Levél az egész rendhez II, 26-29)[25]

---

Jegyzetek:
[1] Vö. Nagy Szent Leó: Hetvennegyedik beszéd. Az Úr mennybemeneteléről, 11,1: „quod Redemptoris nostri conspicuum fuit, in sacramenta transivit” [ami Megváltónkból láthatóvá lett, az átment a szentségekbe].
[2] Praefatio paschalis III, in Missale Romanum (2008), 532: „Qui immolatus iam non moritur, sed semper vivit occisus” [Aki életét áldozatul adva többé nem hal meg, hanem leölve örökké él] [III. húsvéti prefáció, in Római misekönyv, Szent István Társulat, Budapest, 2022, 442: „Feláldozva önmagát nem hal meg soha többé: halálában lett örökkön élő áldozat”].
[3] Vö. Missale Romanum (2008), 367 [Római misekönyv, 2022, 298],
[4] Vö. Szent Ágoston: Enarrationes in psalmos, 138,2 [Zsoltármagyarázatok, 7. kötet, Jel, Budapest, 2020, 74]; Oratio post septimam lectionem, Vigilia paschalis, in Missale Romanum, 2008, 359 [Könyörgés a hetedik olvasmány után, Húsvét vigíliája, in Római misekönyv, 2022, 294 [a latin szövegben az „egész Egyház csodálatos szentsége” (totius Ecclesiae mirabile sacramentum) található, a magyar kiadásban „az egész Egyház szent közössége” olvasható]; Super oblata, Pro Ecclesia (B), in Missale Romanum (2008), 1076 [Felajánló könyörgés, Az Anyaszentegyházért (B), in Római misekönyv, 2022, 922].
[5] Vö. Szent Ágoston: Beszédek János evangéliumáról, XXVI, 13 [Beszédek Szent János evangéliumáról, I. kötet, Ókeresztény Örökségünk 11, Jel, Budapest, 2008,358].
[6] Vö. XII. Piusz: Mediator Dei kezdetű enciklika (1947. november 20.), AAS 39 (1947) 532 [XII. Pius pápa Mediator Dei et hominum kezdetű apostoli körlevele a szent Liturgiáról, Budapest, Szent István Társulat, Budapest, 1948, 25. pont, 17. oldal].
[7] AAS 56 (1964) 34.
[8] Romano Guardini: Liturgische Bildung (1923), in ID.: Liturgie und liturgische Bildung, Grünewald – Schöningh, Mainz – Paderbom, 1992, 43 [olaszul: Formazione liturgica, Morcelliana, Brescia, 2022, 69].
[9] Romano Guardini: Der Kultakt und die gegenwartige Aufgabe der Liturgischen Bildung (1964), in ID.: Liturgie und liturgische Bildung, Grünewald – Schöningh, Mainz – Paderborn, 1992, 14 [olaszul: L’atto di culto e il compito attuale della formazione liturgica. Una lettera (1964), in Formazione liturgica, Morcelliana, Brescia, 2022, 33].
[10] De Ordinatione Episcopi, Presbyterorum et Diaconorum (1990), 95: „Agnosce quod ages, imitate quod tractabis, et vitam tuam mysterio dominicae crucis conforma” [A püspök, a pap és a szerpap szentelése, Országos Liturgikus Tanács, Budapest, 1993, 50].
[11] Nagy Szent Leó: Tizenkettedik beszéd. Krisztus kínszenvedéséről, III,7.
[12] Lyoni Szent Irenaeus: Az eretnekségek ellen, IV,20,7.
[13] Romano Guardini: Liturgische Bildung (1923), in Liturgie und liturgische Bildung, Grünewald – Schöningh, Mainz – Paderbom, 1992, 36 [olaszul: Formazione liturgica, Morcelliana, Brescia, 2022, 60].
[14] Naphimnusz (A teremtmények dicsérete), in Assisi Szent Ferenc írásai, Ferences Források Magyarul 3, Magyarok Nagyasszonya Ferences Rendtartomány, Budapest, 2018, 58.
[15] Romano Guardini: Liturgische Biklung (1923), in ID.: Liturgie und liturgische Bildung, Grünewald – Schöningh, Mainz – Paderbom, 1992, 99 [olaszul: Formazione liturgica, Brescia, 2022, 139].
[16] Vö. A Római misekönyv általános rendelkezései, 45, 51, 54-56, 66,71,78.84, 88, 271.
[17] lásd Evangelii gaudium apostoli buzdítás (2013. november 24.), 135-144.
[18] Vö. A Római misekönyv általános rendelkezései, 310.
[19] Prex dedicationis, in Ordo dedicationis ecclesiae et altaris (1977), 102 [A templom- és oltárszentelés rendje, gépelt kézirat, 1980, 106-107].
[20] Missale Romanum (2008), 515: „In spiritu humilitatis et in animo contrito suscipiamur a te, Domine; et sic fiat sacrificium nostrum in conspectu tuo hodie, ut placeat tibi, Domine Deus” [Római misekönyv (2022), 425].
[21] Missale Romanum (2008), 515: „Lava me, Domine, ab iniquitate mea, et a peccato meo munda me” [Római misekönyv (2022), 426].
[22] Vö. A Római misekönyv általános rendelkezései, 78-79.
[23] Vö. VI. Pál: Missale Romanum kezdetű apostoli konstitúció (1969. április 3.), AAS 61 (1969) 222 [Római misekönyv (2022), 24].
[24] Missale Romanum (2008), 598: „exspectantes beatam spem et adventum Salvatoris nostri Iesu Christi” [Római misekönyv (2022), 511].
[25] Assisi Szent Ferenc írásai, Ferences Források Magyarul 3, Magyarok Nagyasszonya Ferences Rendtartomány, Budapest, 2018. 92.

---