Dilexi te
a szegények iránti szeretetről
TARTALOMJEGYZÉK
„Szerettelek téged” [1-3]
ELSŐ FEJEZET
NÉHÁNY LÉNYEGES SZÓ [4-5]
Szent Ferenc [6-7]
A szegények kiáltása [8-12]
Ideológiai előítéletek [13-15]
MÁSODIK FEJEZET
ISTEN A SZEGÉNYEKET VÁLASZTJA KI
A szegények választása [16-17]
Jézus, a szegény Messiás [18-23]
A szegények iránti irgalmasság a Bibliában [24-34]
HARMADIK FEJEZET
EGYHÁZ A SZEGÉNYEKÉRT [35-36]
Az Egyház valódi gazdagsága [37-38]
Az egyházatyák és a szegények [39-40]
Aranyszájú Szent János [41-42]
Szent Ágoston [43-48]
A betegek gondozása [49-52]
A szegények gondozása a szerzetesi életben [53-58]
A foglyok kiszabadítása [59-62]
Az evangéliumi szegénység tanúi [63-67]
Az Egyház és a szegények oktatása [68-72]
A migránsok kísérése [73-75]
A legutolsók mellett [76-79]
Népmozgalmak [80-81]
NEGYEDIK FEJEZET
FOLYTATÓDÓ TÖRTÉNET
Az Egyház társadalmi tanításának évszázada [82-89]
A szegénységet és a szélsőséges egyenlőtlenségeket létrehozó bűnös struktúrák [90-98]
A szegények mint alanyok [99-102]
ÖTÖDIK FEJEZET
ÁLLANDÓ KIHÍVÁS [103-104]
Még egyszer az irgalmas szamaritánusról [105-107]
Napjaink Egyházának megkerülhetetlen kihívása [108-114]
Ma is adni [115-121]
1. „Szerettelek téged” (Jel 3,9) – mondja az Úr egy olyan keresztény közösségnek, amely másokkal ellentétben semmiféle befolyással vagy erőforrással nem rendelkezett, s erőszak és megvetés érte: „Bár nincs sok erőd (...), kényszerítem őket, hogy jöjjenek és boruljanak lábad elé” (Jel 3,8-9). Ez a szöveg Mária énekének szavait idézi: „Letaszította trónjukról a hatalmasokat, az alázatosakat pedig fölemelte. Az éhezőket betöltötte javakkal, de a gazdagokat üres kézzel küldte el” (Lk 1,52-53).
2. A Jelenések könyvének ez a szeretetvallomása arra a kimeríthetetlen misztériumra utal, amelyet Ferenc pápa a Jézus Krisztus Szívének emberi és isteni szeretetéről szóló, Dilexit nos kezdetű enciklikájában mélyített el. Ebben megcsodáltuk, miként azonosítja magát Jézus „a társadalom legkisebbjeivel”, és – mindvégig odaadott szeretetével – hogyan mutatja meg minden emberi lény méltóságát, különösen akkor, amikor „gyengébb, nyomorúságos és szenvedő”.[1] Krisztus szeretetének szemlélése „segít abban, hogy jobban odafigyeljünk mások szenvedésére és szükségleteire, erőt ad ahhoz, hogy – mint szeretetének terjesztésére szolgáló eszközök – részt vegyünk az ő felszabadító művében”.[2]
3. Ezért – a Dilexit nos enciklikával való folytonosság jegyében – élete utolsó hónapjaiban Ferenc pápa egy apostoli buzdítást készített elő, amely az Egyháznak a szegények iránti és a szegényekkel együtt végzett gondoskodásáról szól. A buzdításnak a Dilexi te címet szánta, mintha Krisztus mindegyikükhöz így fordulna: Bár kevés az erőd, és csekély a hatalmad, de „én szerettelek téged” (Jel 3,9). Mivel ezt a tervezetet mintegy örökségként vettem át – néhány gondolattal kiegészítve –, örömmel teszem magamévá, és bocsátom közre pápaságom kezdetén. Osztozom szeretett Elődöm kívánságában, hogy minden keresztény felismerhesse azt a szoros kapcsolatot, amely Krisztus szeretetéből, s abból a meghívásából fakad, hogy közel legyünk a szegényekhez. Jómagam is szükségesnek tartom ugyanis, hogy kitartsunk az életszentség ezen útján, mert „a felhívásban, hogy ismerjük fel őt a szegényekben és a szenvedőkben, magának Krisztusnak a Szíve, érzései és legmélyebb vágyai tárulnak fel, amelyekhez minden szent igyekszik hasonlóvá válni”.[3]
ELSŐ FEJEZET
4. Jézus tanítványai megdorgálták azt az asszonyt, aki értékes kenetet öntött a fejére: „Mire való ez a pazarlás?” – mondták. „Hisz jó pénzért el lehetett volna adni, s az árát a szegények közt szétosztani.” Az Úr azonban így szólt hozzájuk: „Szegények mindig lesznek veletek, de én nem maradok mindig veletek” (Mt 26,8-9.11) – Ez az asszony valójában megértette, hogy Jézus az alázatos és szenvedő Messiás, akire ki kell árasztania a szeretetét: micsoda vigaszt jelentett ez az illatos kenet annak, akinek a fejét néhány nap múlva tövisek fogják gyötörni! Kétségtelenül apró gesztus volt, de aki szenved, tudja, milyen sokat jelenthet, és mennyi enyhülést hozhat egy apró szeretetgesztus. Jézus megérti ezt, és maradandó emléket állít neki: „Bizony mondom nektek, ahol a világon csak hirdetni fogják az evangéliumot, mindenütt megemlékeznek majd arról is, amit ez az asszony tett” (Mt 26,13) – Ennek az egyszerű gesztusnak a nagysága épp az egyszerűségében mutatkozik meg. A szeretetnek egyetlen megnyilvánulása – még a legkisebb sem – merül feledésbe, főként, ha afelé irányul, aki fájdalomban, magányban és szükséget szenvedve él – amilyen az Úr is volt abban az órában.
5. Éppen ebben a távlatban kapcsolódik össze az Úr iránti szeretet a szegények iránti szeretettel. Az a Jézus, aki azt mondja: „Szegények mindig lesznek veletek” (Mt 26,11), ugyanezt fejezi ki akkor is, amikor azt ígéri tanítványainak: „Én veletek vagyok mindennap” (Mt 28,20). Mindazonáltal újra eszünkbe jutnak az Úr szavai: „Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40). Ez nem csupán emberi jótékonykodás, hanem kinyilatkoztatás: kapcsolat azokkal, akik nem rendelkeznek hatalommal és tekintéllyel; alapvető lehetőség arra, hogy találkozzunk a történelem Urával. Ő ugyanis a szegényekben továbbra is szól hozzánk.
6. Ferenc pápa – felidézve saját névválasztását – elmesélte, hogy a megválasztása után az egyik bíboros barátja, miután átölelte és megcsókolta, ezt mondta neki: „Ne feledkezz el a szegényekről!”[4] Ugyanezt a buzdítást intézték az Egyház elöljárói Szent Pálhoz is, amikor Jeruzsálembe ment, hogy megerősítse küldetését (vö. Gál 2,1-10). Évekkel később az Apostol aztán kijelenthette: „Ennek igyekeztem is eleget tenni” (Gál 2,10). Ez volt Assisi Szent Ferenc választása is: a leprásban maga Krisztus ölelte át, megváltoztatva ezzel az életét. A Poverello, a Szegényke ragyogó alakja soha nem szűnik meg ösztönözni bennünket.
7. Ő volt az, aki nyolc évszázaddal ezelőtt evangéliumi megújulást indított el kora keresztényeiben és társadalmában. A fiatal, gazdag és elbizakodott Ferenc újjászületett a társadalmi együttélésből kirekesztettség valóságával való találkozás hatására. Az általa adott lendület azóta is megindítja a hívők – és megannyi nem hívő – lelkét, és „megváltoztatta a történelmet”[5] Szent VI. Pál szavai szerint a II. Vatikáni Zsinat ugyanezen az úton jár: „Az irgalmas szamaritánus ősi története a Zsinat lelkiségének mintája.”[6] Meggyőződésem, hogy a szegények melletti elsődleges elköteleződés rendkívüli megújulást fakaszt mind az Egyházban, mind a társadalomban, amennyiben képesek vagyunk megszabadulni az önmagunk körül forgó szemlélettől, és meghalljuk a kiáltásukat.
8. Ezzel kapcsolatban újra vissza kell térnünk a Szentírás egyik szakaszához, Istennek ahhoz a kinyilatkoztatásához, amelyet Mózes az égő csipkebokornál kapott: „Láttam Egyiptomban élő népem nyomorúságát, és hallottam a munkafelügyelőkre vonatkozó panaszát; igen, ismerem szenvedését. Azért szálltam le, hogy kiszabadítsam az egyiptomiak hatalmából. (...) Ezért menj, elküldelek téged...” (Kiv 3,7-8.10).[7]Isten gondot visel a szegények szükségleteire: „Akkor Izrael fiai az Úrhoz kiáltottak, és az Úr szabaditól támasztott nekik” (Bír 3,15) – Ezért amikor meghalljuk a szegény kiáltását, meghívást is kapunk, hogy azonosuljunk Isten szívével: ő ugyanis törődik gyermekei, különösen a leginkább rászorulók szükségleteivel. Ha ellenben közömbösek maradunk e kiáltás iránt, a szegény az Úrhoz kiáltana ellenünk, és bűn nehezedne ránk (vö. MTörv 15,9), mi pedig eltávolodnánk Isten szívétől.
9. A szegények helyzete olyan kiáltás, amely az emberiség történelme során szüntelenül megszólítja életünket, társadalmainkat, politikai és gazdasági rendszereinket, és nem utolsósorban magát az Egyházat. A szegények sebzett arcán az ártatlanok szenvedését, és ezért magának Krisztusnak a szenvedését látjuk. Ugyanakkor talán helyesebb volna a szegények és a szegénység sokféle arcáról beszélnünk, hiszen összetett jelenségről van szó. A szegénységnek ugyanis számos formája létezik: azok szegénysége, akik nélkülözik az élet fenntartásához szükséges anyagi javakat; azoké, akiket kirekesztett a társadalom és nem rendelkeznek olyan eszközökkel, amelyek révén hangot adhatnának saját méltóságuknak és képességeiknek; továbbá létezik erkölcsi és lelki szegénység, kulturális szegénység, valamint azok szegénysége, akik személyes vagy társadalmi gyengeség, illetve törékenység állapotában élnek; és azoké is, akiknek nincsenek jogaik, nincs terük, és nincs szabadságuk.
10. Ebben az értelemben elmondható, hogy a szegényekért végzett munka, valamint a szegénység társadalmi és strukturális okainak felszámolására irányuló törekvés – noha az elmúlt évtizedekben egyre nagyobb jelentőségre tett szert – továbbra is elégtelen. Ennek egyik oka, hogy társadalmaink gyakran olyan szempontokat részesítenek előnyben az élet és a politika alakításában, amelyeket számos egyenlőtlenség határoz meg. így azokhoz a régi szegénységi formákhoz, amelyet már felismertünk, és amelyek ellen igyekszünk küzdeni, olykor rejtettebb és veszélyesebb formákban újabbak társulnak. Ebből a szempontból örvendetes tény, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete a szegénység felszámolását a Millenniumi Fejlesztési Célok közé emelte.
11. A szegények iránti konkrét elkötelezettséghez olyan szemléletváltozásnak is társulnia kell, amely kulturális szinten is képes változást elérni. A kényelmes életből fakadó boldogság illúziója ugyanis sokakat arra indít, hogy létüket – még mások kárára is – a vagyon felhalmozására és a mindenáron elérendő társadalmi sikerre építsék, kihasználva azokat az igazságtalan társadalmi eszményeket és politikai-gazdasági rendszereket, amelyek az erősebbeket részesítik előnyben. így aztán egy olyan világban, amelyben egyre több a szegény, paradox módon azt is látjuk, hogy a gazdagok bizonyos elitjei egyre gyarapodnak: a kényelem és a fényűzés buborékjában élnek, mintha a hétköznapi emberekétől egészen más világban léteznének. Ez azt jelenti, hogy – olykor jól álcázva – még mindig jelen van egy olyan kultúra, amely anélkül kiselejtez másokat, hogy ennek tudatában volna, és közömbösen tűri, hogy emberek milliói haljanak éhen vagy tengődjenek emberhez méltatlan körülmények között. Néhány évvel ezelőtt nagy megdöbbenést váltott ki egy Földközi-tenger partján élettelenül fekvő gyermek fényképe. Sajnos azonban az ilyen esetek – egy-egy pillanatnyi megrendüléstől eltekintve – egyre lényegtelenebbé és mindinkább jelentéktelen, szinte mellékes hírekké válnak.
12. A szegénység kérdésében nem lankadhat a figyelmünk. Különösen aggasztó az a súlyos helyzet, amelybe oly sok ember kerül az élelem és a víz hiánya miatt. Nap mint nap emberek ezrei halnak meg az alultápláltsággal összefüggő okok következtében. A szegények számáról szóló adatok a gazdag országokban sem kevésbé nyugtalanítóak. Európában egyre több az olyan család, amely a jövedelméből nem képes kijönni a hónap végéig. Általánosságban megfigyelhető, hogy megszaporodtak a szegénység különböző megnyilvánulási formái. A szegénység már nem egyetlen, egységes állapotként jelenik meg, hanem a gazdasági és társadalmi elszegényedés sokféle formájában ölt testet. Ez a jelenség a kifejezetten jómódúnak számító környezetben is a növekvő egyenlőtlenségeket tükrözi. Ne feledjük: „Kétszeresen szegények azok a nők, akik a kirekesztés, a rossz bánásmód és az erőszak helyzeteitől szenvednek, mert gyakran kevesebb lehetőségük van jogaik megvédésére. Közöttük is folyamatosan találkozunk a mindennapi hősiesség legcsodálatraméltóbb megnyilvánulásaival családjuk törékenységének védelmében és gondozásában.”[8] Bár egyes országokban jelentős változások figyelhetők meg, „a társadalmak világszerte még mindig messze nem tükrözik egyértelműen, hogy a nők ugyanazzal a méltósággal és ugyanazokkal a jogokkal rendelkeznek, mint a férfiak. Szavak szintjén bizonyos dolgok megerősítést nyernek ugyan, de a döntésekből és a valóságból másféle üzenet hallatszik”[9] – különösen, ha a legszegényebb nők helyzetére gondolunk.
13. A számadatokon túl – amelyeket olykor úgy „értelmeznek”, hogy elhitessék: a szegények helyzete nem is annyira súlyos – a valóság teljesen nyilvánvaló: „Vannak gazdasági szabályok, amelyek a növekedésre nézve ugyan hatékonyak, ám nincsenek jó hatással a teljes emberi fejlődésre. Növekszik a gazdagság, de méltányosság nélkül, és így nem történik más, mint hogy »a szegénység új formái jönnek létre«. Amikor azt mondjuk, hogy a modern világ visszaszorította a szegénységet, azt múltbeli kritériumok alapján állítjuk, amelyek nem hasonlíthatók össze napjaink valóságával. Régen például az elektromos energiához való hozzáférés hiányát nem tekintették a szegénység jelének, és nem okozott súlyos nélkülözést. A szegénységet mindig a konkrét történelmi pillanat valós lehetőségei között kell elemezni és értelmezni.”[10] Mindazonáltal az egyedi és sajátos körülményeken túl, az Európai Közösség egyik 1984-ben kiadott dokumentuma így fogalmaz: „Szegénynek kell tekinteni azt az egyént, családot vagy csoportot, akik vagy amelyek annyira korlátozottak, hogy kizárják őket abból a minimálisan elfogadható életszínvonalból, amely az adott tagállamban jellemző.”[11]Ha tehát elismerjük, hogy a születési helyétől függetlenül minden ember ugyanazzal a méltósággal rendelkezik, nem hagyhatjuk figyelmen kívül az országok és régiók közti hatalmas különbségeket.
14. A szegények létezése nem a véletlen műve, és nem is a vak, mostoha sors következménye. Többségük számára a szegénység még kevésbé szabad választás eredménye. Mégis akadnak, akik ezt merészelik állítani, amivel csupán a saját vakságukról és érzéketlenségükről tesznek tanúbizonyságot. Nyilvánvaló, hogy a szegények között is akad olyan, aki nem akar dolgozni – talán azért, mert ősei, akik egész életükben dolgoztak, szegényen haltak meg. Ám rengetegen vannak olyan férfiak és nők, akik reggeltől estig dolgoznak: kartondobozokat gyűjtenek, vagy más hasonló munkát végeznek, jóllehet tudják, hogy erőfeszítésük csupán a túléléshez elegendő, életük valódi javulását azonban nem teszi lehetővé. Nem jelenthetjük ki tehát, hogy a szegények többsége azért nélkülöz, mert nem szerzett „érdemeket”. Ez a meritokrácia hamis szemlélete, amely szerint csak azoknak vannak érdemeik, akik sikeresek lettek az életben.
15. Sok esetben sajnos keresztények is engedik, hogy megfertőzzék őket a világi ideológiák, illetve az igazságtalan általánosításokhoz és félrevezető következtetésekhez vezető politikai és gazdasági irányzatok. Ma a szeretet gyakorlását sokan megvetik vagy nevetségessé teszik, mintha az csupán néhány ember rögeszméje lenne, s nem az Egyház küldetésének legizzóbb magva. Ez arra figyelmeztet minket, hogy újra és újra el kell mélyülnünk az evangéliumban, nehogy a helyét észrevétlenül a világi gondolkodásmód vegye át. Nem feledkezhetünk meg a szegényekről, ha az Egyház evangéliumból fakadó élő áramlatában akarunk maradni, amely minden történelmi korszakot termékennyé tesz.
MÁSODIK FEJEZET
16. Isten maga az irgalmas szeretet. A történelemben kibontakozó és megvalósuló szeretetterve mindenekelőtt abban áll, hogy lehajol hozzánk, és közénk jön, hogy kiszabadítson minket a szolgaságból, a félelmeinkből, a bűnből és a halál hatalmából. Irgalmas tekintettel és szeretettel teli szívvel fordult teremtményei felé, gondot viselve emberi sorsukra, s ezáltal szegénységükre is. Pontosan azért, hogy osztozzék emberi természetünk korlátaiban és törékenységében, ő maga is szegénnyé lett. Hozzánk hasonlóan testben született meg, s egy jászolba fektetett gyermek kicsinységében, valamint a kereszt végső megaláztatásában ismertük meg őt, ahol osztozott radikális szegénységünkben: a halálban. Ebből teljesen érthető, hogy miért beszélhetünk teológiai értelemben Istennek a szegények melletti elsőbbségi (preferenciális) választásáról. Ez a kifejezés a latin-amerikai kontinens környezetében, közelebbről a Pueblai Konferencián született meg, de azóta szervesen beépült az Egyház tanítóhivatalába.[12] Ez a „preferencia" ugyanakkor sohasem jelent kizárólagosságot vagy más csoportok kirekesztését – ami Istenben elképzelhetetlen is lenne –; sokkal inkább Isten cselekvésmódját emeli ki, akit az egész emberiség szegénysége és gyengesége iránti könyörület indít tetteke. Mivel Isten az igazságosság, a testvériség és a szolidaritás országát akarja elhozni, szívén viseli a megkülönböztetést és elnyomást elszenvedők sorsát, s ezzel tőlünk, az ő Egyházától is határozott, radikális állásfoglalást kér a leggyengébbek mellett.
17. Ebben a távlatban érthetjük meg az Ószövetségi Szentírás számtalan szakaszát, amely Istent a szegények barátjaként és szabadítójaként mutatja be: olyan Istenként, aki meghallja a szegény kiáltását, és segítségére siet, hogy megszabadítsa (vö. Zsolt 34,7). Isten a szegények menedéke. A próféták – különösen Ámosz és Izajás – által határozottan elítéli a leggyengébbek kárára elkövetett igazságtalanságokat, és arra buzdítja Izraelt, hogy belülről újítsa meg kultuszát. Nem lehet ugyanis imádkozni és áldozatot bemutatni úgy, hogy közben elnyomják a legkiszolgáltatottabbakat és a legszegényebbeket. A Szentírás kezdettől fogva olyan eleven erővel tanúsítja Isten szeretetét a gyengék és nélkülözők védelmében, hogy bizonyos értelemben Isten irántuk tanúsított „gyengeségéről” is beszélhetnénk: „Isten szívében kiváltságos helye van a szegényeknek. (...) Megváltásunk egész útját szegények szegélyezik.”[13]
18. Az Ószövetség egész üdvtörténeti vonulata – amely Istennek a szegények iránti kitüntetett szeretetéről és a kiáltásuk meghallgatására irányuló isteni vágyról tanúskodik, s amelyet az előbbiekben röviden felidéztem – a názáreti Jézusban teljesedik be.[14] Megtestesülésekor „kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember” (Fil 2,7), és ebben a formában hozta el számunkra az üdvösséget. Ez a radikális szegénység teljesen az ő küldetésében gyökerezik, amely arra hivatott, hogy kinyilatkoztassa az isteni szeretet valódi arcát (vö. Jn 1,18; 1Jn 4,9). Ezért Szent Pál a tőle megszokott csodálatos tömörséggel így fogalmazhat: „Hiszen ismeritek Urunk, Jézus Krisztus kegyelmét. Noha gazdag volt, értetek szegénnyé lett, hogy szegénysége által meggazdagodjatok” (2Kor 8,9).
19. Az evangélium valóban azt mutatja, hogy ez a szegénység Jézus életének minden mozzanatát áthatotta. Attól a pillanatól kezdve, hogy a világba jött, megtapasztalta az elutasítottság nehézségeit. Lukács evangélista elbeszéli, hogyan érkezett József és a szülés előtt álló Mária Betlehembe, majd keserűen megjegyzi: „Nem jutott nekik hely a szálláson” (Lk 2,7). Jézus szerény körülmények között született; újszülöttként jászolba fektették; majd nem sokkal később a szülei Egyiptomba menekültek, hogy megmentsék a haláltól (vö. Mt 2,13-15). Nyilvános működése kezdetén, miután a názáreti zsinagógában kinyilvánította, hogy benne teljesedett be az Úr kegyelmének esztendeje, amely örömet hoz a szegényeknek (vö. Lk 4,14-30), kiűzték a városból. Halálakor is kitaszították: Jeruzsálem városán kívülre vezették, hogy keresztre feszítsék (vö. Mk 15,22). Ebben a helyzetben foglalható össze világosan Jézus szegénysége. Ugyanaz a kirekesztettség jellemzi, amely a szegények helyzetét is meghatározza: ők azok, akiket kirekesztettek a társadalomból. Jézus ennek a privilegium pauperumnak a szegények kiváltságának a kinyilatkoztatása. Nem csupán szegény Messiásként, hanem a szegények Messiásaként és a szegényekért érkező Messiásként jelenik meg a világban.
20. Jézus társadalmi helyzetére vonatkozóan több utalással is találkozunk. Mindenekelőtt asztalosként vagy ácsként, a görög szöveg szerint tektónként dolgozott (vö. Mk 6,3). Ehhez a réteghez olyanok tartoztak, akik kétkezi munkából éltek, és mivel nem rendelkeztek saját földdel, a földműveseknél alacsonyabb rangúnak számítottak. Amikor József és Mária bemutatták a gyermek Jézust a templomban, egy pár gerlicét vagy két galambfiókát ajánlottak fel (vö. Lk 2,22-24); ez a Leviták könyve előírásai szerint (vö. 12,8) a szegények áldozati adománya volt. Egy másik, igen jelentős evangéliumi epizód elmondja, hogyan szedegetett Jézus a tanítványaival kalászokat, hogy megegyék, miközben vetések között jártak (vö. Mk 2,23-28). A szántóföldön való kalászszedés csak a szegényeknek volt megengedve. Jézus önmagáról is ezt mondja: „A rókáknak van vackuk, az ég madarainak fészkük, de az Emberfiának nincs hová lehajtania a fejét” (Mt 8,20; Lk 9,58). Jézus valójában vándortanító, akinek a szegénysége és bizonytalan élethelyzete az Atyával való kapcsolatának a jele. Ugyanakkor ez azok számára is követelmény, akik követni akarják őt a tanítványság útján. Ily módon a javakról, a gazdagságról és a világi biztonságról való lemondás annak a látható jelévé válik, hogy Istenre és az ő gondviselésére hagyatkozunk.
21. Nyilvános működése kezdetén Jézus a názáreti zsinagógában Izajás próféta könyvéből olvas fel, és önmagára alkalmazza a próféta szavait: „Az Úr Lelke van rajtam, azért kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek” (Lk4,18; vö. Iz 61,l). Ezzel úgy nyilatkoztatja ki magát, mint aki a történelem jelenében eljön, hogy megvalósítsa Isten szeretetteljes közelségét. Ez mindenekelőtt a szabadítás műve a gonosz fogságában sínylődök, valamint a gyengék és a szegények számára. A Jézus igehirdetését kísérő jelek ugyanis annak a szeretetnek és együttérzésnek a megnyilvánulásai, amellyel Isten tekint a betegekre, a szegényekre és a bűnösökre, akik állapotuk miatt ki voltak rekesztve a társadalomból, és vallási szempontból is kirekesztették őket. Ő megnyitja a vakok szemét, megtisztítja a leprásokat, halottakat támaszt fel, a szegényeknek pedig meghirdeti az örömhírt: Isten közel van, Isten szeret benneteket (vö. Lk 7,22). Ez magyarázza, miért hirdeti: „Boldogok vagytok ti, szegények, mert tiétek az Isten országa” (Lk 6,20). Isten ugyanis előnyben részesíti a szegényeket: mindenekelőtt nekik szól a remény és az Úr szabadításának szava, és ezért még a szegénység vagy a gyengeség állapotában sem szabad elhagyatottnak éreznie magát senkinek. Az Egyháznak pedig, ha Krisztus Egyháza akar lenni, a boldogmondások Egyházának kell lennie, amely helyet ad a kicsinyeknek, és szegényen jár együtt a szegényekkel; olyan helynek, ahol kiváltságos helyük van a szegényeknek (vö. Jak 2,2-4).
22. A nélkülözők és a betegek, akik képtelenek voltak előteremteni a megélhetésükhöz szükséges javakat, gyakran koldulni kényszerültek. Ehhez társult a társadalmi szégyen terhe is, amelyet az a meggyőződés táplált, hogy a betegség és a szegénység valamilyen személyes bűn következménye. Jézus határozottan szembeszállt ezzel a gondolkodásmóddal, kijelentve, hogy Isten „fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is” (Mt 5,45). Sőt, teljesen a visszájára fordította ezt a szemléletet, amelyet a dúsgazdag és a szegény Lázár példabeszéde is világosan szemléltet: „Fiam, emlékezzél csak vissza, hogy milyen jó dolgod volt az életedben, Lázárnak meg hogy kijutott a rosszból. Most tehát neki itt vigasztalásban van része, a te osztályrészed pedig a gyötrelem” (Lk 16,25).
23. így világossá válik, hogy „az értünk szegénnyé lett, és a szegényekhez és kirekesztettekhez mindig közel lévő Krisztusba vetett hitünkből következik a társadalom legelhagyatottabb tagjainak teljes körű emberi fejlődésére irányuló törődés”.[15] Gyakran felteszem magamnak a kérdést: ha a Szentírás ilyen világosan beszél a szegényekről, miért gondolják még mindig sokan, hogy kizárhatják őket a látókörükből? Egyelőre maradjunk továbbra is a bibliai keretek között, és próbáljunk elgondolkodni a társadalom legelesettebbjeihez fűződő kapcsolatunkról, valamint az Isten népe körében elfoglalt alapvető helyükről.
24. János apostol írja: „Aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti Istent sem, akit nem lát” (1Jn 4,20). Hasonlóképpen, a törvénytudónak adott válaszában Jézus egyetlen parancsban foglalja össze a két ősi parancsolatot: „Szeresd Uradat, Istenedet szíved, lelked mélyéből, minden erőddel” (MTörv 6,5), és „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” (Lev 19,18). Márk evangélista ezekkel a szavakkal adja vissza Jézus válaszát: „Ez az első: Halld Izrael! Az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! A második így szól: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat! Ezeknél nincs nagyobb parancs” (Mk 12,29-31).
25. A Leviták könyvéből idézett szakasz arra buzdít, hogy tiszteljük a felebarátunkat. Más szövegek azonban arra tanítanak, hogy tartsuk tiszteletben – sőt egyenesen szeressük – az ellenségünket is: „Ha ellenséged eltévedt marhájára vagy szamarára bukkansz, hajtsd vissza hozzá. Ha látod, hogy ellenséged szamara a teher alatt összerogyott, ne hagyd magára, hanem segíts neki” (Kiv 23,4-5) – Ebből világosan kitűnik a személy iránti tisztelet belső értéke: ha bárki – akár az ellenség is – nehéz helyzetbe kerül, mindig megérdemli a segítségünket.
26. Kétségtelen, hogy Jézus tanításában Isten elsődlegessége szorosan összekapcsolódik azzal a másik szilárd alapelvvel, hogy nem szerethetjük Istent anélkül, hogy szeretetünket ne terjesztenénk ki a szegényekre is. A felebarát iránti szeretet az Isten iránti szeretet hitelességének kézzelfogható bizonyítéka, ahogyan János apostol is tanúsítja: „Istent soha senki nem látta. Ha szeretjük egymást, bennünk marad az Isten, és a szeretete tökéletes lesz bennünk. (...) Az Isten szeretet, és aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, s az Isten is benne marad” (1Jn 4,12.16). Ez a két szeretet különbözik ugyan, mégsem választhatók el egymástól. Még azokban az esetekben is, amikor az Istennel való kapcsolat nincs kifejezetten jelen, maga az Úr tanít arra, hogy a felebarát iránti szeretet minden cselekedete valamiképpen az isteni szeretet visszfénye: „Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40).
27. Éppen ezért nagy jelentőségűek az irgalmasság cselekedetei, mint a kultusz hitelességének jelei. Az istentisztelet ugyanis, miközben dicsőíti Istent, arra is hivatott, hogy megnyisson minket a Szentlélek által bennünk végbevihető átalakulás előtt, hogy mindannyian Krisztus képmásává és a leggyengébbek iránti irgalmasságának hordozóivá váljunk. Ebben az értelemben az Úrral való kapcsolatunk – amely az istentiszteletben fejeződik ki – attól a veszélytől is meg akar szabadítani bennünket, hogy kapcsolatainkat a számítás és az önérdek logikája szerint éljük. Ehelyett megnyit bennünket az önzetlenség előtt, amely azok között van jelen, akik szeretik egymást, és ezért mindenüket megosztják egymással. Ezzel kapcsolatban Jézus ezt tanácsolja: „Amikor ebédet vagy vacsorát adsz, ne hívd meg barátaidat, sem testvéreidet, sem rokonaidat, sem jómódú szomszédaidat, nehogy visszahívjanak, és viszonozzák neked. Ha vendégséget rendezel, hívd meg a szegényeket, bénákat, sántákat, vakokat. S boldog leszel, mert nem tudják neked viszonozni” (Lk 14,12-14).
28. Az Úrnak a szegények iránti irgalmasságra való meghívása az utolsó ítéletről szóló nagy példabeszédben teljesedik ki (vö. Mt 25,31-46), amely egyben az irgalmasok boldogságának képszerű bemutatása is. Ebben az Úr maga adja meg beteljesedésünk útját, mert „ha keressük, hogy milyen az Isten előtt kedves életszentség, e szövegrészben találunk egy olyan alapszabályt, amelynek alapján meg leszünk ítélve”.[16]Az evangélium világos és erőteljes szavait „magyarázatok, okoskodások és kifogások keresése nélkül kell megélnünk, amelyek erőtlenné tudják tenni őket. Az Úr teljesen világossá tette számunkra, hogy az életszentség nem érthető és nem élhető meg az általa támasztott követelmények figyelmen kívül hagyásával.”[17]
29. Az első keresztény közösségben a szeretet programja nem elemzésekből vagy tervezetekből, hanem közvetlenül Jézus példájából, magából az evangélium szavaiból fakadt. Jakab levele nagy figyelmet szentel a gazdagok és a szegények kapcsolatának, s két igen erőteljes felhívást intéz a hívőkhöz, amelyek kérdőre vonják a hitüket: „Testvéreim, mit használ, ha valaki azt állítja, hogy van hite, tettei azonban nincsenek? Üdvözítheti a hite? Ha valamelyik testvérnek nincs ruhája, és nincs meg a mindennapi tápláléka, és egyiketek így szólna hozzá: »Menj békében, melegedj, és lakjál jól!«, de nem adnátok meg neki, amire testének szüksége van, mit használna? Ugyanígy a hit is, ha tettei nincsenek, magában holt dolog” (Jak 2,14-17).
30. „Aranyotokat és ezüstötöket belepte a rozsda, és ez a rozsda tanúul szolgál ellenetek, és megemészti testeteket, mint a tűz. Vagyonotokat gyarapítottátok még az utolsó napokban is. Nos, a bér, amelyet a földeteket learató munkásoktól levontatok, felkiált, és az aratók szava felhatolt a Seregek Urának fülébe. Bőségben éltetek a földön és tobzódtatok, hizlaltátok szíveteket a leölés napjára” (Jak 5,3-5) – Micsoda erejük van ezeknek a szavaknak, még ha inkább süketnek szeretnénk is mutatkozni velük szemben! János első levelében hasonló felhívással találkozunk: „Hogyan marad meg Isten szeretete abban, aki – bár bőven van neki a világ javaiból – mégis, amikor látja, hogy a testvére szükséget szenved, elzárja előle szívét?” (1Jn 3,17).
31. Ez a kinyilatkoztatott ige „annyira világos, oly közvetlen, oly egyszerű és beszédes üzenet, hogy semmiféle egyházi értelmezésnek nincs joga relativizálni. Az Egyház e szövegekről szóló reflexiójának nem szabad elhomályosítania vagy gyengítenie azok buzdító értelmét; inkább segítenie kell, hogy bátran és buzgón magunkévá tegyük azokat. Miért bonyolítanánk azt, ami ilyen egyszerű? A fogalmi módszerek arra valók, hogy elősegítsék a kapcsolatot azzal a valósággal, amelyet meg kívánnak magyarázni, nem pedig arra, hogy eltávolítsanak tőle.”[18]
32. Az első keresztény közösség mindennapi életében világos egyházi példát találunk az anyagi javak megosztására és a szegényekről való gondoskodásra. Különösen is emlékezetünkbe idézhetjük, hogyan oldották meg az özvegyeknek járó mindennapi segélyek elosztásának kérdését (vö. ApCsel 6,1-6). Ez nem volt egyszerű probléma, annál is inkább, mert a más országokból származó özvegyeket idegen voltuk miatt időnként elhanyagolták. Az Apostolok Cselekedeteinek elbeszélése szerint a görög kultúrájú zsidók, a hellenisták, bizonyos elégedetlenségüknek adtak hangot. Az apostolok azonban nem elvont beszéddel válaszoltak, hanem a mindenki iránti tevékeny szeretetet a középpontba állítva újjászervezték az özvegyek ellátását, és arra kérték a közösséget, hogy keressenek bölcs és tiszteletben álló személyeket, akikre rábízhatják az asztal szolgálatát, miközben ők maguk az ige hirdetésével foglalkoznak.
33. Amikor Pál – „nehogy hiába fáradozzam, s addigi fáradozásom is hiábavaló legyen” (Gál 2,2) – Jeruzsálembe ment, hogy tanácskozzon az apostolokkal, arra kérték, hogy ne feledkezzék meg a szegényekről (vö. Gal 2,10). Ö ezért több gyűjtést is szervezett a szegény közösségek javára. A gyűjtés mellett felhozott indokai közül különösen figyelemre méltó, hogy „Isten a jókedvű adakozót szereti” (2Kor 9,7). Ami bennünket illet, akik kevésbé hajlunk az érdek nélküli, önzetlen tettekre, Isten igéje megmutatja, hogy a szegények iránti nagylelkűség valódi javára válik annak, aki gyakorolja: ha ugyanis így teszünk, Isten különleges módon szeret bennünket. Valójában számos bibliai ígéret szól a nagylelkű adakozóknak: „Aki megszánja a szegényt, az Úrnak ad kölcsön, és ő megfizeti a jótéteményét” (Péld 19,17). „Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe. Mert amilyen mértékkel ti mértek, olyannal mérnek majd nektek is” (Lk 6,38). „Akkor majd felragyog világosságod, mint a hajnal, és a rajtad esett seb gyorsan beheged” (íz 58,8). Al első keresztények meg voltak győződve minderről.
34. Az első egyházi közösségek élete, amelyet – mint kinyilatkoztatott igét – a bibliai kánon őrzött meg számunkra, követendő példaként és a szeretet által munkálkodó hit tanúbizonyságaként áll előttünk, s állandó figyelmeztetés az eljövendő nemzedékek számára. A Szentírás ezen lapjai évszázadokon át arra ösztönözték a keresztények szívét, hogy szeressenek, és létrehozzák a szeretet cselekedeteit mint olyan termékeny magvakat, amelyek nem szűnnek meg gyümölcsöt teremni.
HARMADIK FEJEZET
35. Három nappal a megválasztása után Elődöm a média képviselői előtt kifejezte azt a kívánságát, hogy az Egyházban jelenjék meg világosabban a szegények iránti gondoskodás és figyelem: „O, mennyire szeretnék egy szegény és a szegényekért élő Egyházat!”[19]
36. Ez a kívánság annak felismerését tükrözi, hogy az Egyház „a szegény és szenvedő Alapítójának képmását ismeri fel a szegényekben és szenvedőkben, igyekszik enyhíteni nyomorúságukat, és bennük Krisztust kívánja szolgálni”.[20] Mivel arra kapott meghívást, hogy a legutolsókhoz hasonuljon, „nem maradhatnak kétségek, sem olyan magyarázatok, amelyek gyengítenék ezt az oly világos üzenetet. (...) Egyértelműen ki kell mondanunk, hogy a hitünk és a szegények között elszakíthatatlan kapcsolat áll fenn.”[21] Erről Jézus tanítványainak csaknem kétezer éves története bőségesen tanúskodik.[22]
37. Szent Pál apostol szerint a születőben lévő keresztény közösségben „nem sokan vannak, akik a világ szerint bölcsek, nem sok a hatalmas, és nem sok az előkelő” (iKor 1,26). Mindazonáltal az első keresztények a szegénységük ellenére is egyértelműen tudatában voltak annak, hogy gondoskodniuk kell a legsúlyosabb nélkülözést szenvedőkről. Az apostolok már a kereszténység hajnalán rátették a kezüket a közösség által kiválasztott hét férfira, és bizonyos mértékben bevonták őket szolgálatukba: a legszegényebbek szolgálatára – görögül diákoméira – rendelve őket (vö. ApCsel 6,1-5). Sokatmondó, hogy a Krisztusba vetett hit első vértanúja, István, aki vére ontásával tett tanúságot, ehhez a csoporthoz tartozott. Személyében a szegényekről való gondoskodás tanúságtétele összekapcsolódott a vértanúsággal.
38. Alig több mint két évszázaddal később egy másik diakónus, Szent Lőrinc hasonló módon fejezte ki a Jézus Krisztus iránti hűségét, életében egyesítve a szegények szolgálatát és a vértanúságot.[23] Szent Ambrus beszámolójából tudjuk, hogy Lőrinc, aki II. Sixtus pápa pontifikátusa alatt Róma diakónusa volt, amikor a hatóságok arra kényszerítették, hogy adja át az Egyház kincseit, ő „a következő nap elővezette a szegényeket. Mikor pedig megkérdezék, hogy hol van a kincs, amit ígért, megmutatta a szegényeket és ezt mondta: »Ok az Egyház kincsei.«”[24]Az eseményről tudósítva Ambrus felteszi a kérdést: „Van-e Jézusnak nagyobb kincse azoknál, akikben szeret mutatkozni?”[25] Majd emlékeztetve, hogy az Egyház szolgái soha nem hanyagolhatják el a szegények gondozását, s még kevésbé halmozhatnak fel javakat a saját hasznukra, így fogalmaz: „Szükséges, hogy az illető őszinte hittel és bölcs előrelátással töltse be ezt a hivatalt. Ha valaki saját hasznára fordítja, bűn – ha pedig osztogat a szegényeknek, és kiváltja a foglyokat, akkor irgalmasság.”[26]
39. Az egyházatyák már az első századoktól kezdve az Istenhez vezető kiváltságos utat és vele való találkozás különleges lehetőségét látták a szegényekben. A rászorulók iránti szeretetet nem pusztán erkölcsi erénynek tekintették, hanem a megtestesült Igébe vetett hit konkrét kifejeződésének is. A hívők közössége a Szentlélek erejével megerősítve a szegényekhez való közelségben gyökerezett; a szegényeket nem valamiféle járuléknak, hanem Krisztus élő Teste lényegi részének tekintette. Antiochiai Szent Ignác például a vértanúság felé vezető úton arra buzdította a szmirnai közösség tagjait, hogy ne hanyagolják el a leginkább rászorulók iránti szeretet kötelességét. Óva intette őket, hogy azokhoz hasonlóan viselkedjenek, akik szembeszegülnek Istennel: „Gondolkozzatok el rajta, mennyire ellentétesek Isten akaratával azok, akik másként vélekednek Jézus Krisztus ránk szálló kegyelméről! Nincs gondjuk a szeretetre, az özvegyre, árvára, üldözöttekre, a fogolyra vagy felszabadítottra, az éhezőre vagy szomjazóra.”[27] Polikárp, Szmirna püspöke kifejezetten azt ajánlotta az Egyház szolgáinak, hogy viseljék gondját a szegényeknek: „A presbiterek legyenek készségesek, könyörületesek mindenki iránt, fordítsák vissza az eltévelyedetteket, látogassák meg a betegeket, ne hanyagolják el az özvegyeket vagy árvákat, szegényeket. Mindenkor, mindenekelőtt azzal törődve, ami jó Isten és az emberek előtt.”[28] E két tanúságtételből látjuk, hogy az Egyház a szegények anyjaként, a befogadás és az igazságosság helyeként jelenik meg.
40. Szent Jusztinosz a Hadrianus császárhoz, a szenátushoz és a római néphez intézett első Apológiájában kifejtette, hogy a keresztények minden tőlük telhetőt elvittek a rászorulóknak, mert bennük testvéreiket és nővéreiket ismerték fel Krisztusban. Amikor a hét első napján tartott imádságos összejövetelről ír, hangsúlyozza, hogy a keresztény liturgia középpontjában az istentisztelet nem választható el a szegények iránti figyelemtől. Ezért az ünneplés egy bizonyos pontján „a jómódúak és aki akar, ki-ki szándékának megfelelően adakozik, azt, amit jónak lát; az összegyűjtött adományokat az elöljáró elé teszik, és ő gondoskodik az árvákról és az özvegyekről meg azokról, akik betegség vagy más oknál fogva szükséget szenvednek, továbbá a bebörtönzöttekről és az átutazó idegenekről; egyszóval mindenkin segít, aki arra rászorul.”[29]Mindez azt bizonyítja, hogy a kibontakozó Egyház nem választotta el a hitet a társadalmi cselekvéstől: az olyan hitet, amelyet nem kísér a konkrét cselekedetek tanúsága – Szent Jakab tanítása alapján – halottnak tekintették (vö. Jak 2,17).
Aranyszájú Szent János
41. A keleti egyházatyák közül talán a 4-5. század fordulóján élt Aranyszájú Szent János konstantinápolyi érsek volt a társadalmi igazságosság legbuzgóbb hirdetője. Homíliáiban arra buzdította a hívőket, hogy ismerjék fel Krisztust a rászorulókban: „Krisztus testét akarod megtisztelni? Ne hanyagold el, amikor ruhátlanul látod! Ne itt, a templomban tiszteld meg őt selymekkel, hogy azután kívül, ahol ruhátlanul fázik, elmenj mellette. (...) [Krisztus oltáron lévő testének] nem ruhákra, hanem tiszta lélekre van szüksége; az a másik viszont gondoskodásra szorul. Tanuljuk meg tehát, hogyan legyünk bölcsek, és hogyan tiszteljük meg Krisztust úgy, ahogyan ő kívánja. A megtisztelt személy számára ugyanis az a legkedvesebb tisztelet, amelyet ő maga kíván, nem pedig az, amit mi annak gondolunk. (...) Tiszteld hát te úgy, ahogy ő maga rendelte: oszd meg vagyonodat a szegényekkel. Istennek ugyanis nem aranyedényekre, hanem arany lelkekre van szüksége.”[30] Azt is kristálytisztán kijelentette, hogy ha a hívők nem találkoznak Krisztussal a kapu előtt álló szegényekben, akkor az oltáron sem tisztelhetik őt. Így folytatja: „Mire jó, hogy az eucharisztikus asztalon aranykelyheket halmozunk, s közben ő éhen hal? Kezdd el megetetni őt, az éhezőt, s ha marad valamid, ékesítheted az oltárokat is.”[31] Az Eucharisztiát tehát a tevékeny szeretet és az igazságosság szentségi kifejeződésének tartotta, amelyet a szegények iránti szeretetnek és igazságosságnak meg kell előznie és kísérnie, majd amelynek a szegények iránti szeretetben és törődésben kell folytatódnia.
42. Következésképp a szeretet nem választható út, hanem a hiteles istentisztelet mércéje. Aranyszájú Szent János szenvedélyesen ostorozta a szegények iránti közömbösséggel párosuló fényűzést. A szegények iránti figyelem nem pusztán társadalmi követelmény, hanem az üdvösség feltétele is; ebből következően az igazságtalan gazdagság súlyos ítéletet von maga után: „Dermesztő a hideg, a rosszul öltözött szegény pedig a földön hever, a fagytól félholtan, fogvacogva; már a puszta látvány is elég ahhoz, hogy a szívünk meginduljon. Te azonban meleg ruhákba öltözve, borgőzösen elmész mellette. Hogyan remélheted hát, hogy Isten megszabadít, amikor majd bajba kerülsz? (...) Gyakran egy érzéketlen, a megtiszteltetésről mit sem tudó holttestet drága ruhákba burkolsz; ezt a testet pedig, amely szenved, gyötrődik és kínlódik, amelyet görcsbe rándít az éhség és a hideg, megveted, s többet törődsz a hiú dicsőséggel, mint az istenfélelemmel.”[32] A társadalmi igazságosság e mély érzékétől vezérelve kijelenti: „Ha nem adjuk oda a szegényeknek javaink egy részét, azzal megfosztjuk őket saját életüktől; s amivel rendelkezünk, az nem a miénk, hanem az övék”.[33]
Szent Ágoston
43. Ágoston lelki mestere, Szent Ambrus hangsúlyozta a javak megosztásának etikai követelményét: „Amikor a szegénynek adsz, nem a magadéból adsz, hanem visszaadod neki azt, ami az övé. Hiszen magadnak sajátítod ki, amit mindenki közös használatára kaptunk.”[34]Milánó püspöke számára az alamizsna a helyreállított igazságosság kifejeződése, nem pedig valamiféle paternalizáló gesztus. Prédikációiban az irgalmasság prófétai karaktert ölt: leleplezi a felhalmozás struktúráit, és újra megerősíti, hogy a közösségvállalás az Egyház hivatása.
44. Ebben a hagyományban formálódva a szent hippói püspök maga is a szegények iránti elsőbbségi szeretetre tanított. Mint éber pásztor és éles elméjű teológus felismerte, hogy az Egyház valódi közössége a javak közösségében is kifejeződik. Zsoltármagyarázataiban arra emlékezteti az igaz keresztény hívőket, hogy ne hanyagolják el a leginkább rászorulók iránti szeretetet: „Figyeltek-e vajon testvéreitekre, ha valamilyen szükséget szenvednek; s ha bennetek él Krisztus, adtok-e a hontalanoknak is?”[35] A javak megosztása tehát a szeretet isteni erényéből fakad, végső célja pedig Krisztus szeretete. Ágoston számára a szegény nem csupán segítségre szoruló személy, hanem az Úr szentségi jelenléte is.
45. A kegyelem doktora a szegényekről való gondoskodásban az őszinte hit konkrét bizonyítékát látta. Aki azt mondja, hogy szereti Istent, de nem irgalmas a rászorulókhoz, hazudik (vö. 1Jn 4,20). A gazdag ifjúval való találkozásról és a szegényeknek adott javak révén elnyerhető „mennyei kincsről” szóló evangéliumi részhez kapcsolódva – amely kincs azoknak van fenntartva, akik javaikat a szegényeknek adják (vö. Mt 19,21) – Ágoston a következő szavakat adja az Úr ajkára: „Földet kaptam, a mennyet adom; mulandó javakat kaptam, örök javakat adok vissza; kenyeret kaptam, életet adok. (...) Szállást kaptam, otthont adok; beteg voltam és meglátogattatok, egészséget adok; börtönben voltam és felkerestetek, szabadságot adok. A kenyeret, amelyet szegényeimnek adtatok, megették; az a kenyér azonban, amelyet én adok, nemcsak táplál titeket, de soha el nem fogy.”[36] A Magasságbeli nem engedi, hogy nagylelkűségben felülmúlják azok, akik a leginkább rászorulókban őt szolgálják: minél nagyobb a szegények iránti szeretet, annál nagyobb Isten jutalma.
46. Ez a krisztocentrikus és mélyen egyházi szemlélet elvezet bennünket arra, hogy a szeretetből fakadó adományok nemcsak enyhítik testvéreink szükségleteit, hanem az adakozó szívét is megtisztítják – feltéve, hogy kész megváltoztatni az életét: „Mert az alamizsna segíthet eltörölni a múltban elkövetett bűnöket, ha az ember megváltoztatja az életét.”[37] Mondhatjuk úgy is, hogy ez a megtérés rendes útja azok számára, akik osztatlan szívvel akarják követni Krisztust.
47. Egy olyan Egyházban, amely a szegényekben Krisztus arcát, a javakban pedig a szeretet eszközét ismeri fel, Ágoston gondolkodása biztos eligazodást jelent. Ma Ágoston tanításához hűségesnek lenni nemcsak a művei tanulmányozását kívánja meg, hanem azt a készséget is, hogy radikálisan válaszoljunk a megtérésre szóló felhívásra, amely szükségképpen magában foglalja a szeretet szolgálatát.
48. Számos más keleti és nyugati egyházatya beszélt még arról, hogy minden keresztény életében és küldetésében elsőbbséget kell élveznie a szegények iránti figyelemnek. Összefoglalva tehát elmondhatjuk, hogy a patrisztikus teológia gyakorlatias volt: szegény és a szegényekért élő Egyházat szorgalmazott. Ugyanakkor emlékeztetett arra, hogy az evangéliumot csak akkor hirdetjük helyesen, ha az arra ösztönöz, hogy megérintsük a legutolsók testét, és arra is figyelmeztetett, hogy a tanbeli szigor irgalmasság nélkül üres fecsegés csupán.
49. A keresztény együttérzés különleges módon a betegek és a szenvedők gondozásában nyilvánult meg. Jézus nyilvános működésének jelei – a vakok, leprások és bénák meggyógyítása – alapján az Egyház felismeri, hogy a betegek gondozása – akikben azonnal a keresztre feszített Urat ismeri fel – küldetésének fontos részét képezi. Szent Cyprianus, Karthágó püspöke a városában kitört pestisjárvány idején így emlékeztette a keresztényeket a betegek iránti kötelességeikre. „Menynyire jelentős, fontos és szükséges az, szeretett testvéreim, hogy ez a ragály és járvány, amely szörnyűnek és pusztítónak látszik, megvizsgálja mindannyiunk igazságosságát, kifürkéssze az emberi nem szívét: vajon szolgálnak-e a betegeknek az egészségesek, a rokonok szeretik-e hozzátartozóikat, irgalmaznak-e a gazdagok beteg szolgáiknak, nem hagyják-e cserben rimánkodó betegeiket az orvosok.”[38] A betegek meglátogatásának, sebeik lemosásának és a szenvedők vigasztalásának keresztény hagyománya nem merül ki pusztán az emberbaráti szeretet gyakorlásában. Olyan cselekedet ez, amely által az Egyház tagjai „Krisztus szenvedő testét érintik meg”[39] a betegekben.
50. A 16. században Istenes Szent János megalapította a róla elnevezett Betegápoló Irgalmasrendet, és olyan mintakórházakat hozott létre, amelyek társadalmi vagy anyagi helyzetüktől függetlenül mindenkit befogadtak. Híres mondása – „Tegyetek jót, testvéreim!” – a betegek iránti tevékeny szeretet jelmondatává vált. Ugyanebben az időben Lellisi Szent Kamill is megalapította a Betegek Szolgái, vagyis a kamilliánusok rendjét, amely saját küldetésévé tette a betegek teljes odaadással való szolgálatát. Szabályzatuk előírja: „Mindenki kérje az Úr kegyelmét, hogy ébresszen benne anyai érzést a felebarátja iránt, hogy teljes testi és lelki szeretettel szolgálhassuk őt. Isten kegyelmével ugyanis minden beteget azzal az érzülettel szeretnénk szolgálni, amellyel a szerető édesanya gondozza egyetlen beteg gyermekét.”[40] A kamilliánusok a kórházakban, a harctereken, a börtönökben, valamint az utcákon egyaránt Krisztus, az Orvos irgalmasságát testesítették meg.
51. Sok megszentelt életet élő nő is anyai szeretettel gondoskodott a betegekről, ahogyan az anya gondozza gyermekét, és így egyre szélesebb körben vállalt szerepet a szegények egészségügyi ellátásában. A Páli Szent Vincéről nevezett Irgalmas Nővérek, a Betegápoló Nővérek, az Isteni Gondviselés Kisnővérei és sok más női szerzetesközösség a tapintatos anyai jelenlét hordozójává váltak a kórházakban, ápolási intézményekben és idősotthonokban. Vigaszt, meghallgatást, jelenlétet és mindenekelőtt gyengédséget vittek a betegek közé, és gyakran a saját kezükkel építettek egészségügyi intézményeket olyan vidékeken, ahol nem volt megfelelő orvosi ellátás. Higiéniai ismereteket tanítottak, segítettek a szüléseknél, és természetes bölcsességgel és mély hittel adták be betegeiknek a gyógyszereket. Házaik az emberi méltóság oázisaivá váltak, ahol senki sem volt kirekesztve. Az első orvosság az együttérző érintés volt. Marillac Szent Lujza levélben emlékeztette nővéreit, a Szeretet Leányait, hogy „Isten különleges áldásban részesítette őket, hogy a kórházakban a beteg szegényeket szolgálják”.[41]
52. Ez az örökség ma is tovább él a katolikus kórházakban, a távoli régiókban létrehozott egészségügyi intézményekben, az esőerdőkben működő gyógyító missziókban, a szenvedélybetegeket befogadó központokban és a háborús övezetek tábori kórházaiban. A betegek melletti keresztény jelenlét megmutatja, hogy az üdvösség nem elvont eszme, hanem konkrét cselekvés. Amikor ugyanis az Egyház egy sebet bekötöz, azt hirdeti, hogy Isten országa a legsebezhetőbbek között kezdődik. így marad hűséges ahhoz, aki ezt mondta: „Beteg voltam, és meglátogattatok” (Mt 25,35-36). Amikor az Egyház letérdel egy leprás, egy alultáplált gyermek vagy egy ismeretlen haldokló mellé, a legmélyebb hivatását teljesíti: abban szereti az Urat, akiben ő leginkább eltorzult.
53. A sivatag csendjében született szerzetesi élet kezdettől fogva a szolidaritás tanúságtétele volt. A szerzetesek mindent elhagytak – vagyont, tekintélyt, családot –, nemcsak azért, mert megvetették e világ javait – contemptus mundi –, hanem azért is, hogy ebben a radikális elszakadásban a szegény Krisztussal találkozhassanak. Nagy Szent Baszileiosz Regulájában nem látott ellentmondást a szerzetesek imádságos és elmélyült élete, valamint a szegények javára végzett munka között. Számára a vendégszeretet és a rászorulók gondozása a szerzetesi lelkiség szerves része. A szerzeteseknek – még azután is, hogy mindent elhagytak és vállalták a szegénységet – munkájukkal kellett segíteniük a legszegényebbeket, „hogy aztán legyen miből adnunk a szűkölködőknek is. (...) Mindebből nyilvánvaló, hogy a szorgalmas munkavégzés kötelező. (...) Az ilyenfajta életmód nemcsak a test sanyargatását szolgálja, hanem hasznos a felebaráti szeretet szempontjából is, mert munkánk által Isten a gyöngébb testvéreinknek is megadja azt, amire szükségük van.”[42]
54. Cezáreában, ahol püspök volt, létrehozta a Basziliász néven ismert helyet, amely a szegények és a betegek számára szállást, kórházakat és iskolákat foglalt magában. A szerzetes tehát nem csupán aszkéta, hanem szolga is. Baszileiosz ezzel megmutatta, hogy aki közel akar kerülni Istenhez, annak közel kell lennie a szegényekhez is. A konkrét szeretet az életszentség mércéje. Imádkozni és gondoskodni, szemlélődni és gyógyítani, írni és befogadni: mindez ugyanannak a Krisztus iránti szeretetnek a kifejeződése.
55. Nyugaton Nursiai Szent Benedek olyan Regulát fogalmazott meg, amely később az európai szerzetesi lelkiség gerincévé vált. Ebben a szegények és a zarándokok kiemelkedő helyet foglalnak el: „ [A szerzetesek] kiváló nagy gondot fordítsanak a szegények és zarándokok befogadására, mert bennük még inkább fogadjuk Krisztust.”[43] Ezek nem üres szavak: a bencés monostorok évszázadokon át menedéket nyújtottak az özvegyeknek, az elhagyott gyermekeknek, a zarándokoknak és a koldusoknak. Benedek számára a közösségi élet a szeretet iskolája volt, ahol a kétkezi munka nemcsak gyakorlati feladatot jelentett, hanem a szívet is a szolgálatra formálta. A szerzetesek közötti javak megosztása, a betegek iránti figyelem és a legsebezhetőbbek meghallgatása felkészítette őket arra, hogy befogadják a szegény és az idegen személyében hozzájuk érkező Krisztust. A bencés vendégszeretet ma is annak az Egyháznak a jele, amely kitárja kapuit, feltételek nélkül befogad, és úgy gyógyít, hogy nem vár érte viszonzást.
56. Az idők folyamán a bencés monostorok olyan helyekké váltak, amelyek szembeszálltak a kirekesztés kultúrájával. A szerzetesek földet műveltek, élelmet termesztettek, gyógyszereket készítettek, s egyszerűséggel, minden feltűnés nélkül a leginkább rászorulók rendelkezésére bocsátották azokat. Csendes munkájuk egy új civilizáció kovászává vált, amelyben a szegények nem megoldandó problémát, hanem befogadandó testvért jelentettek. A megosztás szabálya, a közös munka és a sebezhetők támogatása szolidáris gazdaságot formált, szemben a felhalmozás logikájával. A szerzetesek tanúságtétele megmutatta, hogy az önként vállalt szegénység távolról sem nyomorúság, hanem a szabadság és a közösség útja. Nem korlátozták magukat arra, hogy segítsék a szegényeket: közel kerültek hozzájuk, és ugyanazon Úrban testvéreikké váltak. A cellákban és a kolostorok kerengőiben így bontakozott ki Isten kicsinyekben való jelenlétének misztikája.
57. Az anyagi segítségnyújtáson túl a monostorok alapvető szerepet töltöttek be a leginkább nélkülözők kulturális és spirituális formálásában is. Járványok, háborúk és éhínség idején olyan helyek voltak, ahol a rászorulók kenyérre, gyógyszerre, de méltóságra és meghallgatásra is találtak. A kolostorokban nevelték az árvákat, itt részesültek képzésben a tanoncok, és itt oktatták a földműveseket a mezőgazdasági technikákra és az olvasásra. A tudást ajándékként és felelősségként osztották meg. Az apát egyszerre volt tanító és atya, a monostori iskola pedig az igazság által történő felszabadulás helye. Amint Johannes Cassianus írja, a szerzetesnek arra kell törekednie, hogy „elsajátítsa a szív rendíthetetlen alázatosságát. Ez vezet el a tökéletes szeretet révén – nem arra a tudományra, amely felfuvalkodottá tesz, hanem arra, amely megvilágosít.”'[44] A lelkiismeret formálásával és a bölcsesség továbbadásával a szerzetesek hozzájárultak a befogadás keresztény pedagógiájához. A hit által meghatározott kultúrát egyszerűséggel osztották meg, a szeretet által megvilágított tudás pedig szolgálattá vált. így a szerzetesi élet az életszentség egyik formájaként a társadalom átalakításának konkrét útjaként mutatkozott meg.
58. A szerzetesi hagyomány ily módon arra tanít minket, hogy az imádság és a szeretet, a csend és a szolgálat, a cellák és a kórházak egyetlen spirituális szövetet alkotnak. A monostor a meghallgatás és a cselekvés, az istentisztelet és a megosztás helye. Clairvaux-i Szent Bernát, a ciszterci reform nagy alakja „határozottan felhívta a figyelmet a józan és mértékletes élet szükségességére az étkezésben éppúgy, mint az öltözködésben és a monasztikus épületek kialakításában, és ajánlotta a szegények eltartását és gondozását”.[45] Számára az együttérzés nem járulékos opció, hanem Krisztus követésének valódi útja volt. A szerzetesi élet tehát, ha hűséges eredeti hivatásához, megmutatja, hogy az Egyház csak akkor Krisztus igazi menyasszonya, ha egyúttal a szegények testvére is. A kolostor nem pusztán a világtól való menedék, hanem iskola, ahol az ember megtanulja, hogyan szolgálhatja jobban a világot. Ahol a szerzetesek megnyitották kapuikat a szegények előtt, ott az Egyház alázattal és határozottsággal megmutatta, hogy a szemlélődés nem zárja ki az irgalmasságot, hanem legtisztább gyümölcseként megköveteli azt.
59. Az Egyház az apostoli időktől fogva Isten országa jelének tekintette a fogságban lévők kiszabadítását. Jézus nyilvános működésének kezdetén maga is ezt hirdette: „Az Úr Lelke van rajtam, azért kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek. Elküldött, hogy hirdessem a foglyoknak a szabadulást” (Lk 4,18). Az első keresztények még bizonytalan és nehéz körülmények között is imádkoztak fogságban lévő testvéreikért, és gondoskodtak róluk, amint erről az Apostolok Cselekedetei (vö. 12,5; 24,23) és az egyházatyák írásai tanúskodnak. Ez a szabadító küldetés az évszázadok során konkrét cselekedetekben folytatódott, különösen akkor, amikor a rabszolgaság és a fogság drámája egész társadalmakat sújtott.
60. A 12. század végén és a 13. század elején – amikor a háborúk során sok keresztény esett fogságba vagy került rabszolgasorba a Földközi-tenger térségében – két szerzetesrend is született: a Legszentebb Szentháromság Rendje (trinitáriusok), amelyet Mathai Szent János és Valois Szent Félix alapított, valamint a Fogolykiváltó Boldogasszony Rendje, vagyis a mercedáriusok, amelyet Nolascói Szent Péter alapított a domonkos Penaforti Szent Rajmund támogatásával. E megszentelt életet élő közösségek azzal a sajátos karizmával jöttek létre,[46] hogy kiszabadítsák a rabszolgasorba hurcolt keresztényeket. Ennek érdekében a saját javaikat, gyakran pedig az életüket is felajánlották cserébe. A trinitáriusok jelmondata – Gloria Tibi Trinitas et captivis libertas (Dicsőség neked, Szentháromság, és szabadság a foglyoknak!) –, valamint a mercedáriusok negyedik fogadalma,[47] amelyet a szegénységi, az engedelmességi és a tisztasági fogadalom mellett tettek, arról tanúskodott, hogy a szeretet hősiessé is válhat. A foglyok kiszabadítása a szentháromságos szeretet kifejeződése: annak az Istennek a szeretete nyilvánul meg benne, aki nemcsak a lelki rabságból, hanem a konkrét elnyomásból is megszabadít. A rabszolgaságból és fogságból való kiváltás gesztusát Krisztus megváltó áldozatának kiterjesztéseként értelmezték, hiszen az ő vére a mi megváltásunk váltságdíja (vö. IKor 6,20).
61. E szerzetesrendek eredeti lelkisége mélyen a Kereszt szemlélésében gyökerezett. Krisztus kiváltképpen a foglyok Megváltója, az Egyház pedig – mint az ő Teste – ezt a misztériumot folytatja az időben.[48]A szerzetesek tehát nem politikai vagy gazdasági, hanem szinte liturgikus cselekedetként tekintettek a fogolykiváltásra: önmaguk szentségi felajánlásaként értelmezték. Sokan saját testüket is odaadták a foglyok helyett, szó szerint teljesítve a parancsot: „Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért” (Jn 15,13). E rendek hagyománya nem ért véget. Ellenkezőleg, új cselekvési formákat ihletett a modern rabszolgaság: az emberkereskedelem, a kényszermunka, a szexuális kizsákmányolás és a függőségek különféle formái elleni küzdelemben.[49]A keresztény szeretet, amikor testet ölt, felszabadítóvá válik. Az Egyház küldetése pedig, amikor hűséges Urához, mindig a szabadulás hirdetése. Ma is, amikor „emberek millióit – gyermekeket, minden korosztályhoz tartozó férfiakat és nőket – fosztanak meg szabadságuktól és kényszerítenek arra, hogy a rabszolgákéhoz hasonló körülmények között éljenek”,[50] ezt az örökséget viszik tovább ezek a rendek, valamint más intézmények és szerzetesi közösségek is, amelyek a városok peremvidékein, a konfliktus-övezetekben és a migrációs útvonalakon tevékenykednek. Amikor az Egyház lehajol, hogy széttörje a szegényeket fogva tartó új láncokat, húsvéti jellé válik.
62. A szabadságuktól megfosztott személyekről szóló elmélkedést nem zárhatjuk le anélkül, hogy meg ne említenénk a különböző büntetésvégrehajtási intézetekben és fogvatartási központokban élő rabokat. Ezzel kapcsolatban idézzük fel Ferenc pápa szavait, amelyeket egy fogvatartottakból álló csoporthoz intézett: „Számomra a börtönbe való belépés mindig jelentős pillanat, mert a börtön a nagy emberség helye. (...) A megpróbált, olykor nehézségektől, bűntudattól, ítéletektől, meg nem értéstől, szenvedéstől megviselt, de ugyanakkor erőtől, a megbocsátás vágyától és a szabadulás vágyától terhes emberségé.”[51]Ezt a törekvést a foglyok kiváltására elkötelezett rendek is magukévá tették, mint az Egyház kiemelt szolgálatát. Amint Szent Pál hirdeti: „A szabadságot Krisztus szerezte meg nekünk” (Gal 5,1). Ez a szabadság nem csupán belső szabadság: a történelemben olyan szeretetként jelenik meg, amely gondoskodik az emberről, és felszabadítja őt a rabság minden kötelékéből.
63. A 13. században a városok növekedésével, a gazdagság koncentrálódásával és a szegénység új formáinak megjelenésével a Szentlélek a megszentelt élet új formáját hívta életre az Egyházban: a koldulórendeket. A stabil szerzetesi életformától eltérően a koldulórendiek a vándorló életformát választották, személyes vagy közösségi tulajdon nélkül, teljesen a gondviselésre hagyatkozva. Nem csupán a szegényeket szolgálták: velük együtt maguk is szegénnyé lettek. A várost új sivatagnak, a kirekesztetteket pedig új lelki mestereknek tekintették. E rendek – így a ferencesek, a domonkosok, az ágostonosok és a karmeliták – evangéliumi forradalmat képviseltek. Egyszerű és szegény életformájuk küldetésükben prófétai jellé vált, és újra életre keltette az első keresztény közösség tapasztalatát (vö. ApCsel 4,32). A koldulórendek tanúságtétele mind a klerikális fényűzés, mind a városi társadalom ridegsége számára kihívást jelentett.
64. Assisi Szent Ferenc e lelki tavasz ikonja lett. A szegénységet menyasszonyául válaszva a szegény, mezítelen és keresztre feszített Krisztust akarta utánozni. Regulájában azt kéri testvéreitől, hogy „semmit se sajátítsanak ki, se házat, se földet, se más egyebet. És mint zarándokok és jövevények, akik szegénységben és alázatosságban szolgálnak e világon az Úrnak, menjenek bizalommal alamizsnát gyűjteni, és nem kell szégyenkezniük, mert az Úr is szegénnyé lett értünk ezen a földön.”[52] Élete az állandó kiüresedés útja volt: a palotától a lepráshoz, az ékesszólástól a csendhez, a birtoklástól a teljes önátadásig. Ferenc nem egy szociális intézményt alapított, hanem evangéliumi testvériséget. A szegényekben testvéreket és az Űr élő képmásait látta. Küldetése az volt, hogy olyan szolidaritásban legyen velük, amely áthidalja a távolságokat, és a szeretetben együttérző. Szegénysége kapcsolatain keresztül vált valóságossá: arra indította, hogy közelivé, egyenlővé, sőt másoknál kisebbé legyen. Szentsége abból a meggyőződéséből sarjadt, hogy Krisztust igazán csak úgy lehet befogadni, ha nagylelkűen odaadja magát testvéreinek.
65. Assisi Szent Klára – Ferencről ihletve – megalapította a Szegény Úrnők Rendjét, amelyet később klarisszáknak neveztek. Lelki küzdelme abban állt, hogy hűségesen megőrizze a radikális szegénység eszményét. Visszautasította azokat a pápai kiváltságokat, amelyek anyagi biztonságot garantálhattak volna monostora számára, és határozottságával elérte IX. Gergely pápánál, hogy megkapja az úgynevezett privilegium paupertatis-t, vagyis a szegénység kiváltságát, amely biztosította közössége számára azt a jogot, hogy anyagi javak birtoklása nélkül éljenek.[53] Ez a döntés Isten iránti teljes bizalmát és annak felismerését fejezte ki, hogy az önként vállalt szegénység a szabadság és a prófétai küldetés egyik formája. Klára arra tanította nővéreit, hogy Krisztus az egyetlen örökségük, és semmi sem homályosíthatja el a vele való közösségüket. Imádságos és rejtett élete kiáltás volt a világias lelkűiét ellen – egyben a szegények, valamint az elfeledettek csendes védelme.
66. Ferenc kortársa, Guzmán Szent Domonkos más karizmával, de ugyanilyen radikalizmussal alapította meg a Prédikátorok Rendjét. Az evangéliumot a szegény életből fakadó tekintéllyel akarta hirdetni. Meggyőződése szerint az Igazságnak következetes tanúságtevőkre van szüksége. A hirdetett igét a szegény életük példája kísérte. A földi javak terhétől megszabadulva a domonkos testvérek jobban szentelhették oda magukat fő feladatuknak, az igehirdetésnek. Elmentek a városokba, különösen az egyetemi városokba, hogy tanítsák Isten igazságát.[54]A másoktól való függés állapotában megmutatták, hogy a hitet senkire sem lehet ráerőltetni – a hitet csak felkínálni lehet.
67. A koldulórendek tehát eleven választ jelentettek a kirekesztésre és a közönyre. Nem kifejezetten társadalmi reformokat javasoltak, hanem személyes és közösségi megtérést Isten országának a logikája szerint. Számukra a szegénység nem a javak szűkösségének következménye, hanem szabad döntés volt: kicsivé válni, hogy befogadhassák a kicsinyeket. Ahogyan Celanói Tamás írta Ferencről: „A szegények különös kedvelője volt. (...) Ezért gyakran levetette ruháit, hogy a szegényeknek adja (...), és így külsőleg is hasonlóvá váljék hozzájuk.”[55] A koldulórendek a zarándok, alázatos és testvéri Egyház szimbólumává váltak: nem térítésvágyból, hanem önazonosságukból fakadóan éltek a szegények között. Arra tanítanak, hogy az Egyház csak akkor lesz világosság, amikor mindenről lemondva kiüresíti önmagát, és arra, hogy az életszentség útja az alázatos, a legkisebbeknek odaadott szíven keresztül vezet.
68. Ferenc pápa egy pedagógusokhoz intézett beszédében emlékeztetett arra, hogy az oktatás mindig is a keresztény szeretet egyik legmagasztosabb kifejeződése volt: „Küldetésetek tele van akadályokkal, de örömmel is. (...) A szeretet küldetése, mert nem lehet tanítani anélkül, hogy szeretnénk.”[56] Ebben az értelemben a keresztények már a legősibb időktől fogva megértették, hogy a tudás felszabadít, méltóságot ad, és közelebb visz az igazsághoz. Az Egyház számára a szegények tanítása egyszerre volt az igazságosság és a hit cselekedete. A népet az isteni és emberi igazságokra tanító Mestertől ihletve magára vállalta azt a küldetést, hogy a gyermekeket és a fiatalokat – különösen a legszegényebbeket – az igazságban és a szeretetben nevelje. E küldetés a népnevelésnek szentelt kongregációk alapításában öltött testet.
69. A 16. században Kalazanci Szent József – akit mélyen megrendített a római szegény fiatalok oktatásának és nevelésének hiánya – a trasteverei Santa Dorotea-templom melletti néhány helyiségben létrehozta Európa első ingyenes népiskoláját. Ez volt az a mag, amelyből később – nem csekély nehézségek árán – kifejlődött a Kegyes Iskolák Isten Anyjáról nevezett Szegény Szabályozott Klerikusai – vagyis a piaristák – Rendje, azzal a céllal, hogy a fiataloknak „a világi tudományokon túl az evangélium bölcsességét is átadják, megtanítva őket arra, hogy személyes életükben és a történelemben felismerjék a teremtő és megváltó Isten szerető cselekedeteit”.[57] Ezt a bátor papot joggal tekinthetjük „a modern katolikus iskola valódi alapítójának, amely az ember teljes körű nevelését szolgálja, és mindenki előtt nyitva áll”.[58] Ugyanezt a lelkületet követve a 17. században De La Salle Szent János, felismerve azt az igazságtalanságot, amelyet korának francia oktatási rendszerében a munkások és földművesek gyermekeinek kirekesztése okozott, megalapította a Keresztény Iskolatestvérek Rendjét. Eszménye az volt, hogy számukra ingyenes oktatást, szilárd nevelést és testvéri környezetet biztosítson. De La Salle János az osztályteremben az emberi kibontakozás és a megtérés terét látta. Intézeteiben egyesült az imádság, a módszeresség, a fegyelem és a közösségi élet. Minden gyermeket Isten egyedülálló ajándékának tekintett, magát a tanítást pedig Isten országa szolgálatának.
70. A 19. században – ugyancsak Franciaországban – Champagnat Szent Marcellin megalapította a Marista Iskolatestvérek Intézetét. „Érzékenyen figyelt kora lelki és oktatási szükségleteire, mindenekelőtt a vallási tudatlanságra és azokra az elhanyagolt élethelyzetekre, amelyeket különösen a fiatalok éltek át”,[59] ezért egy olyan korban, amikor az oktatáshoz való hozzáférés továbbra is kevesek kiváltsága volt, teljes szívvel annak a küldetésnek szentelte magát, hogy nevelje és evangelizálja a gyermekeket és a fiatalokat, különösen a leginkább rászorulókat. Ugyanebben a szellemben kezdte meg Itáliában Bosco Szent János a nagy szalézi művét, amely a „megelőző módszer” három alapelvére – az értelemre, a vallásra és a szeretetteljes jóságra – épült.[60] Boldog Antonio Rosmini pedig megalapította a Szeretet Intézetét, amelyben az „értelmi szeretetet” – az „anyagi” mellett, s a csúcspontot jelentő „lelkipásztori” szeretettel – minden olyan karitatív tevékenység nélkülözhetetlen dimenziójaként mutatta be, amely az emberi személy javát és átfogó fejlődését kívánja szolgálni.[61]
71. Ebben a pedagógiai forradalomban számos női kongregáció játszott főszerepet. Az orsolyiták, a Miasszonyunk Mária Társaságának nővérei, a Kegyes Tanítónők és sokan mások – valamennyiüket a 18. és a 19. században alapították – olyan helyeken vállaltak szolgálatot, ahol az állam nem volt jelen. Iskolákat hoztak létre kis falvakban, a városok peremvidékein és a munkásnegyedekben. Különösen a lányok oktatása vált elsődleges fontosságúvá. A nővérek megtanították a gyermekeket írni és olvasni, evangelizáltak, segítséget nyújtottak a mindennapi élet gyakorlati kérdéseiben, a művészetek által pedig felemelték a lelket – mindenekelőtt azonban a lelkiismeretüket formálták. Pedagógiájuk egyszerű volt: közelség, türelem és szelídség. Életükkel tanítottak, még mielőtt a szavaikkal tanítani kezdtek volna. Az általános írástudatlanság és a strukturális kirekesztés korában ezek a megszentelt életet élő nők a remény világítótornyai voltak. Küldetésük a szív formálása, a gondolkodásra való tanítás és a méltóság előmozdítása volt. Az imádságos életet a felebarát iránti odaadással összekapcsolva, Krisztus nevében nevelői gyöngédséggel küzdöttek az elhagyatottság ellen.
72. A szegények oktatása a keresztény hit szerint nem szívesség, hanem kötelesség. A kicsinyeknek joguk van a tudáshoz, amely az emberi méltóság elismerésének alapvető feltétele. Tanítani őket annyit jelent, mint megerősíteni értéküket, és rendelkezésükre bocsátani a valóságuk átalakításához szükséges eszközöket. A keresztény hagyomány a tudást Isten ajándékának és a közösség felelősségének tekinti. A keresztény nevelés nem csupán szakembereket képez, hanem a jó, a szép és az igazság iránt nyitott személyeket formál. A katolikus iskola ezért – amikor hű marad nevéhez – a befogadás, a teljes körű nevelés és az emberi kibontakozás tere. A hitet és a kultúrát összekapcsolva a jövő magvait hinti el, tiszteli Isten képmását, és egy jobb társadalom építésén fáradozik.
73. A migráció tapasztalata végigkíséri Isten népének történetét. Ábrahám anélkül indul útnak, hogy tudná, hová megy; Mózes átvezeti a zarándok népet a pusztán; Mária és József pedig a Gyermekkel Egyiptomba menekül. Maga Krisztus is, aki „a tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be” (Jn 1,11), idegenként élt közöttünk. Ezért az Egyház mindig is az Úr eleven jelenlétét ismerte fel a migránsokban, aki az ítélet napján így szól majd a jobbján állókhoz: „Idegen voltam, és befogadtatok” (Mt 25,35).
74. A 19. században, amikor európaiak milliói hagyták el hazájukat, hogy jobb életkörülményeket keressenek, két nagy szent tűnt ki a migránsok lelkipásztori gondozásában: Szent Giovanni Battista Scalabrini és Cabrini Szent Franciska. Scalabrini, Piacenza püspöke megalapította a Szent Károly Misszionáriusainak Kongregációját, vagyis a scalabriniánusok közösségét, hogy kísérjék a migránsokat azokban a közösségekben, ahová érkeztek, és lelki, jogi, valamint anyagi segítséget nyújtsanak nekik. A migránsokban az új evangelizáció címzettjeit látta, és óva intett a kizsákmányolás, valamint az idegen földön való hitelvesztés veszélyétől. Az Úrtól kapott karizmákra nagylelkűen válaszolva „Scalabrini a távolba, előre tekintett, egy határok nélküli és senkit sem idegennek tartó világ és Egyház felé”.[62] Cabrini Szent Franciska, aki Itáliában született, majd amerikai állampolgár lett, az első szentté avatott amerikai állampolgár volt. Hogy teljesítse a migránsok segítésére irányuló küldetését, többször is átkelt az Atlanti-óceánon, s „rendkívüli bátorsággal a semmiből hozott létre iskolákat, kórházakat és árvaházakat azoknak a nincstelen tömegeknek, akik munkát keresve merészkedtek az Újvilágba, ám nem ismerték a nyelvet, és nem rendelkeztek azokkal az eszközökkel, amelyek lehetővé tették volna számukra, hogy méltó módon beilleszkedjenek az amerikai társadalomba, s gyakran gátlástalan emberek áldozataivá váltak. Nyughatatlan anyai szíve mindenütt elért hozzájuk: a viskóktól a börtönökön át a bányákig.”[63] Az 1950-es Szentévben XII. Piusz pápa a migránsok védőszentjévé nyilvánította.[64]
75. Az Egyháznak a migránsokért és a migránsokkal együtt végzett szolgálata tovább él; napjainkban olyan kezdeményezésekben ölt testet, mint a menekülteket befogadó központok, a határ menti missziók, valamint a Nemzetközi Karitász és más intézmények erőfeszítései. A kortárs Egyházi Tanítóhivatal világosan megerősíti ezt az elköteleződést. Ferenc pápa emlékeztetett arra, hogy az Egyház migránsok és menekültek iránti küldetése ennél is tágabb. Hangsúlyozta, hogy „a kortárs migráció kihívására adott válasz négy igében foglalható: befogadni, védelmezni, előmozdítani és integrálni. Ezek az igék azonban nem csupán a migránsokra és a menekültekre vonatkoznak. Az Egyház küldetését fejezik ki mindazok iránt, akik az egzisztenciális perifériákon élnek, és akiket be kell fogadni, védelmezni, támogatni és integrálni kell.”[65] Más alkalommal így fogalmazott: „Minden ember Isten gyermeke! Benne Krisztus képmása van bevésve! Ezért nekünk magunknak kell először meglátnunk, majd másokat is segítenünk abban, hogy a migránsban és a menekültben ne csupán megoldandó problémát, hanem befogadandó, tisztelendő és szeretendő testvért lássanak; olyan alkalmat, amelyet a gondviselés kínál nekünk, hogy hozzájáruljunk egy igazságosabb társadalom, teljesebb demokrácia, szolidárisabb ország, testvériesebb világ és az evangélium szerint nyitottabb keresztény közösség építéséhez.”[66] Az Egyház anyaként együtt halad azokkal, akik úton vannak. Ahol a világ fenyegetést lát, ott ő gyermekeket; ahol falakat emelnek, ott ő hidakat épít. Tudja, hogy az evangélium hirdetése csak akkor hiteles, ha a közelség és a befogadás konkrét gesztusaiban ölt testet. És tudja azt is, hogy minden elutasított migránsban maga Krisztus kopogtat a közösség ajtaján.
76. A keresztény életszentség gyakran az emberiség leginkább elfeledett és legmélyebben sebzett helyein bontakozik ki. A szegények közül is a legszegényebbek – azok, akik nemcsak javakban szenvednek hiányt, hanem hangjuk sincs, és méltóságukat sem ismerik el – különleges helyet foglalnak el Isten szívében, ők az evangélium kedvel tjei, Isten országának örökösei (vö. Lk 6,20). Bennük szenved tovább és támad fel Krisztus. Bennük talál rá újra az Egyház arra a meghívásra, hogy megmutassa legautentikusabb valóságát.
77. A 2016-ban szentté avatott Kalkuttai Teréz a végsőkig megélt szeretet egyetemes ikonjává vált: annak a szeretetnek a tanúja, amelyet a legszegényebbek, a társadalom által kitaszítottak javára gyakorolt. A Szeretet Misszionáriusai alapítójaként életét az India utcáin magukra hagyott haldoklóknak szentelte. Összegyűjtötte az elutasítottakat, lemosta sebeiket, és olyan gyöngédséggel kísérte őket haláluk órájáig, amely maga is imádsággá vált. A szegények közül a legszegényebbek iránti szeretete arra indította, hogy ne csupán anyagi szükségleteikkel törődjön, hanem az evangélium örömhírét is hirdesse nekik: „Azt szeretnénk hirdetni a szegényeknek, hogy Isten szereti őket, mi szeretjük őket, fontosak számunkra, és ugyanannak a szerető Istennek a keze teremtette őket arra, hogy szeressenek és szeretve legyenek. Szegényeink nagyszerű emberek, nagyon kedvesek; nincs szükségük a sajnálatunkra vagy együttérzésünkre, csak a megértő szeretetünkre. Szükségük van a tiszteletünkre, és arra, hogy méltósággal bánjunk velük.”[67] Mindez abból a mély lelkiségből fakadt, amely a legszegényebbek szolgálatát az imádság és a szeretet gyümölcsének, valamint a valódi béke forrásának tekintette. Szent II. János Pál pápa így emlékeztette erre a boldoggáavatására Rómába érkező zarándokokat: „Honnan merítette Teréz anya az erőt ahhoz, hogy teljesen mások szolgálatára szentelje magát? Az imádságban és Jézus Krisztus – szent Arcának és szentséges Szívének – csendes szemlélésében találta meg. Ö maga mondta: »A csend gyümölcse az imádság; az imádság gyümölcse a hit; a hit gyümölcse a szeretet; a szeretet gyümölcse a szolgálat; a szolgálat gyümölcse a béke.« (...) Olyan imádság volt ez, amely Krisztus békéjével töltötte el szívét, és képessé tette őt arra, hogy ezt a békét másokra is kisugározza.”[68]Teréz nem filantrópnak vagy aktivistának tekintette magát, hanem a megfeszített Krisztus jegyesének, aki teljes szeretettel szolgált a szenvedő testvérekben.
78. Brazíliában a szegények Szent Dulce nővére – akit „Bahia jó angyalaként” ismernek – ugyanezt az evangéliumi lelkületet testesítette meg, sajátosan brazil vonásokkal. Rá és a vele együtt szentté avatott két másik szerzetesnőre utalva Ferenc pápa felidézte a társadalom leginkább kirekesztett tagjai iránt tanúsított szeretetüket, és kijelentette, hogy az új szentek „megmutatják nekünk, hogy a megszentelt élet a szeretet útja a világ egzisztenciális peremvidékein”.[69] Dulce nővér találékonyan nézett szembe a bizonytalansággal, gyöngédséggel az akadályokkal, s rendíthetetlen hittel a szükséggel. Kezdetben egy tyúkólban adott otthont a betegeknek, majd ebből kiindulva alapította meg az ország egyik legnagyobb szociális intézményét. Naponta több ezer emberről gondoskodott, anélkül, hogy valaha is elveszítette volna gyöngédségét. A Legszegényebb iránti szeretetből a szegényekkel együtt vált szegénnyé. Kevéssel is beérte, buzgón imádkozott és örömmel szolgált. Hite nem távolította el a világtól, hanem még mélyebben bevezette a legutolsók szenvedésébe.
79. Megemlíthetnénk még Menni Szent Benedeket és a Jézus Szent Szívéről nevezett Irgalmas Nővéreket is, akik a fogyatékossággal élő személyek mellett szolgáltak; Szent Charles de Foucauld-t, aki a Szahara közösségei között élt; Szent Katharine Drexelt, aki Észak-Amerika leginkább hátrányos helyzetű csoportjaiért fáradozott; Emmanuelle nővért, aki Kairó Ezbet el-Nakhl nevű negyedében a hulladékgyűjtők között végzett szolgálatot – és még sokakat. Mindannyian a maguk módján fedezték fel, hogy a legszegényebbek nem csupán együttérzésünk tárgyai, hanem az evangélium mesterei is. Nem arról van szó, hogy „elvigyük hozzájuk” Istent, hanem arról, hogy közöttük találkozzunk vele. Mindezek a példák arról tanítanak, hogy a szegények szolgálata nem „felülről lefelé irányuló” gesztus, hanem egyenrangú felek találkozása, amelyben Krisztus mutatkozik meg és részesül imádásban. Szent II. János Pál pápa emlékeztetett bennünket arra, hogy „Krisztus a szegényekben különleges módon van jelen, és ez arra kötelezi az Egyházat, hogy elsőbbséget biztosítson nekik”.[70] Amikor tehát az Egyház lehajol, hogy gondoskodjék a szegényekről, legmagasztosabb magatartását ölti magára.
80. El kell ismernünk azt is, hogy a keresztény történelem évszázadai során a szegények megsegítése és jogaik védelme nem csupán egyénekhez, családokhoz, intézményekhez vagy szerzetesi közösségekhez kapcsolódott. Voltak és vannak különféle népmozgalmak is, amelyeket világi hívők alkotnak, és amelyeket népi vezetők irányítanak. Ezeket a vezetőket gyakran gyanakvással szemlélték, sőt üldözték is. Olyan emberek közösségei ezek, „akik nem egyénekként haladnak, hanem mindenkiért és mindenki által alkotott közösség szövedékeként, amely nem engedheti meg, hogy a legszegényebbek és leggyengébbek lemaradjanak. (...) A népi vezetők tehát azok, akik képesek arra, hogy mindenkit bevonjanak (...), ugyanakkor nem érzik magukat feszélyezve a megsebzett és keresztre feszített fiatalok között, és nem is félnek tőlük.”[71]
81. Ezek a népi vezetők tudják, hogy a szolidaritás „a szegénység, az egyenlőtlenség, a munka, a föld és a lakhatás hiánya, valamint a szociális és munkajogok megtagadása strukturális okai elleni küzdelmet is jelenti. Szembeszállást jelent a pénz birodalmának pusztító hatásaival. (...) A szolidaritás legmélyebb értelmében a történelem alakításának módja – sa népmozgalmak éppen ezt teszik.”[72] Ezért amikor a különböző intézmények a szegények szükségleteire gondolnak, szükséges, „hogy bevonják a népmozgalmakat, és azzal az erkölcsi energiaáradattal éltessék a helyi, nemzeti és nemzetközi kormányzati struktúrákat; amely abból fakad, hogy a kirekesztettek is részt vesznek a közös sors alakításában”.[73] A népmozgalmak ugyanis arra hívnak, hogy lépjünk túl „azon az elképzelésen, amely szerint a szociálpolitikát a szegényekért, de soha nem a szegényekkel, soha nem a szegények által, és még kevésbé a népeket egyesítő terv részeként kell megvalósítani”.[74] Ha a politikusok és a szakemberek nem hallgatják meg őket, „a demokrácia elsorvad, puszta névlegessé és formasággá válik, elveszíti képviseleti jellegét, elszakad a valóságtól, mert kizárja a népet a méltóságért folytatott mindennapi küzdelméből és saját sorsa alakításából”.[75] Ugyanezt kell elmondanunk az Egyház intézményeiről is.
NEGYEDIK FEJEZET
Az Egyház társadalmi tanításának évszázada
82. Az elmúlt két évszázad tragikus ellentmondásokkal teli technológiai és társadalmi átalakulásainak felgyorsulását a szegények nem csupán elszenvedték, hanem szembe is néztek velük, és maguk is reflektáltak rájuk. A munkások, a nők és a fiatalok mozgalmai, valamint a faji megkülönböztetés elleni küzdelem új tudatosságot ébresztett a társadalom peremén élők méltóságával kapcsolatban. Az Egyház társadalmi tanításának is van egy olyan népi gyökere, amelyet nem szabad elfelejtenünk. Elképzelhetetlen volna a keresztény kinyilatkoztatásnak a modern társadalmi, munkaügyi, gazdasági és kulturális körülmények között történő újraértelmezése a koruk kihívásaival szembesülő világi keresztények nélkül. Mellettük szerzetesnők és szerzetesek is tevékenykedtek, olyan Egyház tanúiként, amely kilépett a már bejárt utakról. A korszakváltás, amellyel ma szembenézünk, még inkább szükségessé teszi a megkereszteltek és a Tanítóhivatal, a polgárok és a szakértők, a nép és az intézmények közötti folyamatos interakciót. Különösen fontos újra felismernünk, hogy a valóságot jobban lehet látni a peremekről, és hogy a szegények sajátos intelligenciával rendelkeznek, amely nélkülözhetetlen az Egyház és az emberiség számára.
83. Az elmúlt százötven év Egyházi Tanítóhivatala a szegényekkel kapcsolatban megfogalmazott tanítások valóságos tárházát kínálja. Róma püspökei így új felismeréseknek adtak hangot, amelyeket az egyházi megkülönböztetés során megvizsgáltak. XIII. Leó például a Rerum novarum kezdetű (1891) enciklikájában a munka kérdésével foglalkozott. Feltárva az ipari munkások sokaságának elviselhetetlen helyzetét, egy igazságos társadalmi rend létrehozását sürgette. Ezt a gondolatot más pápák is képviselték. A Mater et Magistra (1961) kezdetű éneklikával Szent XXIII. János a világméretű igazságosságért emelt szót: a gazdag országok nem maradhattak közömbösek az éhség és a nyomor által sújtott országok szenvedése láttán; arra kaptak meghívást, hogy javaikkal nagylelkűen segítsék őket.
84. AII. Vatikáni Zsinat a kinyilatkoztatás fényében alapvető állomást jelentett a szegényekkel kapcsolatos egyházi megkülönböztetésben. Bár ez a téma az előkészítő dokumentumokban még háttérbe szorult, Szent XXIII. János már a zsinat megnyitása előtt egy hónappal, 1962. szeptember 11-én elhangzott rádióüzenetében felejthetetlen szavakkal irányította rá a figyelmet: „Az Egyház olyannak mutatkozik, amilyen, és amilyen lenni akar: mindenki Egyházaként, különösképpen pedig a szegények Egyházaként.”[76] Ezt követően az Egyház megújulásáért fáradozó püspökök, teológusok és szakértők – Szent XXIII. János támogatásával – végzett hatalmas munkája új irányt adott a Zsinatnak. E megújulási folyamat alapvetően krisztocentrikus, vagyis nem pusztán társadalmi, hanem hittani természetű is volt. Számos zsinati atya hozzájárult annak a felismerésnek a megszilárdulásához, amelyet Lercaro bíboros 1962. december 6-án elmondott emlékezetes felszólalásában oly jól megfogalmazott: „Krisztus misztériuma az Egyházban mindig is – ma pedig különösen – a szegényekben jelen lévő Krisztus misztériuma.”[77] Majd hozzátette: „Nem akármilyen témáról van szó, hanem bizonyos értelemben az egész II. Vatikáni Zsinat egyetlen témájáról.”[78] Bologna érseke a felszólalás szövegének előkészítésekor ezt jegyezte fel: „Ez a szegények órája, a földkerekségen élő szegények millióinak órája; ez a szegények anyjaként élő Egyház misztériumának órája; ez Krisztus misztériumának órája, aki mindenekelőtt a szegényekben van jelen.”[79] Egy új egyházi forma szükségessége kezdett tehát körvonalazódni: egy egyszerűbb és szerényebb Egyházé, amely magában foglalja Isten egész népét és annak történelmi valóságát. Olyan Egyházé, amely jobban hasonlít Urához, mint a világ hatalmaihoz, és amely az egész emberiséget arra ösztönzi, hogy konkrétan elköteleződjék a világ nagy szegénységproblémájának megoldása mellett.
85. Szent VI. Pál a Zsinat második ülésszakának megnyitásakor visszatért az elődje által kijelölt témához, miszerint az Egyház különös figyelemmel tekint „a szegényekre, a rászorulókra, az elnyomottakra, az éhezőkre, a szenvedőkre és a bebörtönzöttekre, vagyis az egész szenvedő és síró emberiségre – tudja ugyanis, hogy az evangélium joga alapján hozzá tartoznak”.[80] Az 1964. november 11-ei általános kihallgatáson hangsúlyozta, hogy „a szegény ember Krisztus képviselője”. A legutolsókban megjelenő Úr képét összevetve azzal a képpel, amely a pápában nyilvánul meg, így fogalmazott: „Krisztus képviselete a szegényben egyetemes: minden szegény Krisztust tükrözi vissza; a pápáé viszont személyes. (...) A szegény és Péter egybeeshetnek, lehetnek ugyanaz a személy, aki a szegénység és a tekintély kettős képviseletét hordozza.”[81] Ily módon az Egyház és a szegények közötti lényegi kapcsolat szimbolikusan, korábban nem tapasztalt világossággal vált kifejezhetővé.
86. A Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúcióban – az egyházatyák örökségét aktualizálva – a Zsinat határozottan megerősíti a földi javak egyetemes rendeltetését és a tulajdon ebből fakadó társadalmi funkcióját: „Isten a földet minden kincsével együtt minden ember és minden nép használatára rendelte. Ezért a teremtett javaknak a méltányosság elve szerint kell eljutniuk mindenkihez. (...) Az embernek tehát, miközben ezeket a javakat használja, úgy kell tekintenie jogosan birtokolt tulajdonára, hogy az nemcsak a sajátja, hanem egyúttal közös is, abban az értelemben, hogy ne csak neki, hanem másoknak is hasznára lehessenek. Egyébként mindenkinek joga van ahhoz, hogy önmaga és családja számára elegendő javakkal rendelkezzék. (...) Aki pedig végső szükségben van, joga van arra, hogy a másokéból szerezze meg magának a szükséges javakat. (...) Minden magántulajdonnak természeténél fogva társadalmi rendeltetése van, amely a javak egyetemes rendeltetésén alapul. Ha ezt a társadalmi rendeltetést figyelmen kívül hagyják, a tulajdon a kapzsiság és a súlyos rendetlenségek alkalmává válhat.”[82] Ezt a meggyőződést Szent VI. Pál a Populorum progressio kezdetű enciklikájában is megerősítette, álról azt olvassuk, hogy „senkinek sem szabad a maga kizárólagos használatára fenntartania szükségleteit meghaladó javakat akkor, amikor mások nélkülözik a legszükségesebbeket”.[83] Az Egyesült Nemzetek Szervezetében mondott beszédében Montini pápa a szegény népek szószólójaként lépett fel,[84] és szolidáris világ építésére buzdította a nemzetközi közösséget.
87. Szent II. János Pál pápasága alatt – legalábbis doktrinális téren – tovább erősödött az Egyház szegények iránti elsőbbségi szeretete. Tanítóhivatala ugyanis felismerte, hogy a szegények melletti elsőbbségi választás „a keresztény szeretet gyakorlásában megnyilvánuló különleges elsőbbség, amelyről az Egyház egész hagyománya tanúskodik”.[85] Tekintettel arra, hogy a társadalmi kérdés világméretűvé vált, így folytatja a Sollicitudo rei socialis kezdetű enciklikában: „Ennek a kitüntető szeretetnek és a belőle fakadó döntéseknek ki kell terjedniük az éhezők, a koldusok, a hajléktalanok, az orvosi ellátásra szorulók, de mindenekelőtt a kilátástalanságban élők mérhetetlen tömegére. Nem hunyhatunk szemet e valóságok létezése fölött! Ha mindezekről nem veszünk tudomást, a dúsgazdag emberhez válnánk hasonlóvá, aki úgy tett, mintha nem ismerné a kapuja előtt fekvő koldus Lázárt (vö. Lk 16,19-37).”[86] A munka kérdéséről szóló tanítása különösen jelentőssé válik, amikor a szegényeknek az Egyház és a társadalom megújulásában betöltött aktív szerepére gondolunk, magunk mögött hagyva azt a paternalizmust, amely a közvetlen szükségleteik puszta ellátására szorítkozott. A Laborem exercens kezdetű enciklikában kijelentette: „Az emberi munka kulcs, sőt valószínűleg a legfontosabb kulcs az egész társadalmi kérdéshez.”[87]
88. A harmadik évezred kezdetét jellemző sokféle válság láttán XVI. Benedek értelmezése egyre markánsabban politikai jellegűvé válik. A Caritas in veritate kezdetű enciklikában így fogalmaz: „Annál hatékonyabban szeretjük felebarátunkat, minél inkább hozzájárulunk az olyan közjóhoz, amely az ő valós szükségleteinek is megfelel.”[88] Emellett megjegyzi, hogy „az éhezés nem annyira az anyagi javak hiányának függvénye, mint inkább a társadalmi források hiányáé, amelyek közül az intézményi feltételek a legfontosabbak. Más szóval: hiányzik az a gazdasági intézményhálózat, amely képes garantálni a megfelelő élelemhez és ivóvízhez való hozzáférést, képes szembenézni a primer igényekből eredő szükséghelyzetekkel, illetve az olyan valódi, komoly élelmiszerválság-helyzetekkel, amelyeket valamilyen természeti ok vagy a nemzeti és nemzetközi politika felelőtlen magatartása hozott létre.”[89]
89. Ferenc pápa felismerte, hogy Róma püspökeinek tanítóhivatali megnyilatkozásai mellett az elmúlt évtizedekben egyre gyakoribbá váltak a nemzeti és regionális püspöki konferenciák állásfoglalásai is. Személyesen tanúsíthatta például a latin-amerikai püspökök különleges elkötelezettségét az Egyház és a szegények kapcsolatának újragondolásában. A Zsinat utáni időszakban Latin-Amerika szinte valamennyi országában erőteljesen érezhető volt az Egyház szegényekkel való azonosulása és aktív részvétele a felszabadításunkban. Maga az Egyház szíve mozdult meg a munkanélküliségtől, az alulfoglalkoztatottságtól és az igazságtalan bérektől sújtott, nyomorúságos körülmények között élni kényszerülő szegények sokasága láttán. Szent Oscar Romero, San Salvador érsekének vértanúsága egyszerre volt tanúságtétel és eleven buzdítás az Egyház számára. Sajátjának érezte hívei túlnyomó többségének drámáját, s őket állította pasztorális döntésének középpontjába. A Latin-amerikai Püspöki Konferenciák Medellínben, Pueblában, Santo Domingóban és Aparecidában tartott gyűlései az egész Egyház számára jelentős állomásokat jelentenek. Magam is – aki hosszú éveken át misszionáriusként szolgáltam Peruban – sokat köszönhetek ennek az egyházi megkülönböztetés útján végigjárt folyamatnak. Ferenc pápa bölcsen kapcsolta össze ezt a folyamatot a többi részegyház, különösen a globális Dél egyházainak útjával. Most a püspöki tanítóhivatal két sajátos témáját szeretném felidézni.
90. Medellínben a püspökök a szegények melletti elsőbbségi választás mellett foglaltak állást: „Üdvözítő Krisztusunk nem csupán szerette a szegényeket, hanem – »noha gazdag volt, szegénnyé lett« – szegénységben élt, küldetésének középpontjába az ő szabadulásuk hirdetését állította, s Egyházát e szegénység jeléül alapította meg az emberek között. (...) Oly sok testvérünk szegénysége igazságosságért, szolidaritásért, tanúságtételért, elkötelezettségért, erőfeszítésért és a nyomorúság leküzdéséért kiált, hogy teljes mértékben megvalósulhasson a Krisztus által rábízott üdvözítő küldetés.”[90] A püspökök határozottan kijelentették, hogy az Egyháznak – ha hűséges akar lenni hivatásához – nemcsak osztoznia kell a szegények sorsában, hanem melléjük is kell állnia, és tevékenyen fáradoznia kell teljes körű felemelkedésükért. A Latin-Amerikában súlyosbodó nyomorúság láttán a pueblai konferencia megerősítette a Medellínben hozott határozatot: nyílt és prófétai módon a szegények mellett foglalt állást, az igazságtalanság struktúráit pedig „társadalmi bűnnek” minősítette.
91. A szeretet olyan erő, amely megváltoztatja a valóságot – a történelem változásának valódi hatalma. Ez az a forrás, amelyből minden, „a szegénység strukturális okainak felszámolására irányuló elkötelezettségnek merítenie kell,”[91] és amelyet sürgősen meg kell kezdeni. Óhajtom ezért, „hogy növekedjék azon politikusok száma, akik képesek a hiteles párbeszédre, amely hatékonyan szól arról, miként lehet gyökerében orvosolni világunk bajait, és nem csak a látszat szintjén”,[92] mert „egész népeknek, a föld legszegényebb népeinek a kiáltását kell meghallani”.[93]
92. Ezért továbbra is kötelességünk leleplezni „a gyilkos gazdaság diktatúráját”, és felismerni, hogy „miközben kevesek nyeresége hatványozottan növekszik, a többség egyre távolabb kerül e szerencsés kisebbség jólététől. Ez az egyenlőtlenség olyan ideológiákból ered, amelyek védelmezik a piacok feltétlen autonómiáját és a pénzügyi spekulációt. Éppen ezért tagadják az államok ellenőrzési jogát, amelyekre rábízták, hogy őrködjenek a közjó védelme fölött. Egy új, láthatatlan, olykor virtuális zsarnokság rendezkedik be, amely egyoldalúan és kérlelhetetlenül érvényesíti saját törvényeit és szabályait.”[94] Számos elmélet igyekszik igazolni a jelenlegi állapotokat, vagy azt magyarázni, hogy a gazdasági racionalitás megköveteli: várjuk ki, amíg a piac láthatatlan erői mindent megoldanak. Minden emberi személy méltóságát azonban most, nem pedig holnap kell tiszteletben tartani. A sok ember nyomorúságos helyzete pedig, akiktől ezt a méltóságot megtagadják, lelkiismeretünk állandó figyelmeztető kiáltása kell hogy legyen.
93. Ferenc pápa a Dilexit nos kezdetű enciklikájában emlékeztetett arra, hogy a társadalmi bűn „bűnstruktúraként” ölt testet a társadalomban, ami „gyakran beágyazódik az uralkodó gondolkodásmódba, mely normálisnak vagy észszerűnek tartja azt, ami nem más, mint önzés és közöny. Ezt a jelenséget társadalmi elidegenedésnek nevezhetjük.”[95]Normálissá válik a szegények semmibevétele, és úgy élünk, mintha nem is léteznének. Észszerű választásként jelenik meg az a gazdasági berendezkedés is, amely áldozatokat követel a néptől bizonyos, a hatalmasok érdekeit szolgáló célok elérése érdekében. Eközben a szegények számára csak a lehulló „cseppek” ígéretei maradnak, amíg egy újabb globális válság vissza nem taszítja őket a korábbi helyzetükbe. Valódi elidegenedés az, amikor elméleti kifogások mögé rejtőzünk, ahelyett hogy megpróbálnánk megoldani a szenvedők konkrét problémáit. Már Szent II. János Pál is így fogalmazott: „A társadalom elidegenedik, ha a társadalmi berendezkedés, a termelés és a fogyasztás formái megnehezítik az önátadás megvalósítását és az emberek közötti szolidaritás kialakulását.”[96]
94. Mindinkább el kell köteleződnünk a szegénység strukturális okainak felszámolása mellett. Olyan sürgető feladat ez, amely „nem várhat tovább, nemcsak gyakorlati meggondolásból, hogy eredményeket érjünk el, és elrendezzük a társadalmat, hanem azért is, hogy kigyógyítsuk abból a betegségből, amely törékennyé és emberhez méltatlanná teszi, s csak újabb válságokba sodorhatja. A vészhelyzetekre alkotott segélyezési terveket csak átmeneti válaszoknak kellene tekinteni.”[97] „A méltányosság hiánya a társadalmi bajok gyökere.”[98] Valóban, „gyakran tapasztalható, hogy az emberi jogok a gyakorlatban nem mindenkit egyformán illetnek meg”.[99]
95. Előfordul, hogy „a jelenlegi «sikerorientált» és «magántulajdonközpontú» modellben látszólag nincs értelme annak, hogy beruházzunk azért, hogy a lemaradók, a gyengék vagy a kevésbé tehetségesek utat törhessenek maguknak az életben”.[100] A visszatérő kérdés mindig ugyanaz: a kevésbé tehetségesek talán nem emberi személyek? A gyengék talán nem velünk azonos méltósággal rendelkeznek? Azok, akik kevesebb lehetőséggel születtek, kevesebbet érnek emberi lényekként, és csupán a túlélésre kell szorítkozniuk? A kérdésekre adott válaszunktól függ társadalmaink értéke, és ezen múlik a jövőnk is. Vagy visszaszerezzük erkölcsi és spirituális méltóságunkat, vagy a szenny gödrébe zuhanunk. Ha nem állunk meg, hogy komolyan vegyük ezeket a kérdéseket, akkor – nyílt vagy burkolt módon – továbbra is „legitimáljuk a jelenlegi elosztási modellt, amely szerint egy kisebbség feljogosítva érzi magát arra, hogy olyan arányban fogyasszon, amit lehetetlen lenne általánossá tenni, mivel a bolygó az ilyen fogyasztásból származó hulladékot sem volna képes befogadni.”[101]
96. A strukturális kérdések között, amelyeket lehetetlen fentről megoldani, és amelyekkel a lehető leghamarabb foglalkoznunk kell, ott vannak azok a helyek, terek, otthonok és városok is, ahol a szegények élnek. Tudjuk, „mily szépek azok a városok, amelyek legyőzik az egészségtelen bizalmatlanságot, és integrálják a különbözőségeket, és ezt a befogadást a fejlődés új tényezőjévé teszik! Mily szépek azok a városok, amelyek még építészeti kialakításukban is tele vannak összekötő és kapcsolatot teremtő terekkel, amik elősegítik a másik megismerését!”[102] Ugyanakkor „nem tehetjük meg, hogy ne foglalkozzunk azokkal a hatásokkal, amelyeket a környezet pusztulása, a jelenlegi fejlődési modell és a kiselejtezés kultúrája vált ki az emberek életében.”[103] Hiszen „a környezet pusztulásának legsúlyosabb következményei a legszegényebbeket sújtják”.[104]
97. Ezért – jóllehet különböző módokon – Isten népe minden tagjának feladata, hogy hallassa ébresztő hangját, amely elítéli a bűnt, s amely kiteszi magát a veszélynek, akkor is, ha emiatt „ostobának” tűnik. Az igazságtalanság struktúráit fel kell ismerni, és a jó erejével szét kell rombolni: a gondolkodásmód megváltoztatásával, valamint a tudomány és a technika segítségével olyan hatékony politikák kidolgozásával, amelyek képesek átalakítani a társadalmat. Mindig emlékeznünk kell arra, hogy az evangélium javaslata nem csupán az Úrral való személyes és bensőséges kapcsolatra vonatkozik, hanem annál lényegesen tágabb. „Az ajánlat Isten országa (Lk 4,45): tehát hogy szeretjük Istent, aki uralkodik a világban. Amilyen mértékben képes lesz uralkodni köztünk, annyira lesz a társadalmi élet a testvériség, az igazság, a béke, a méltóság tere mindenki számára. Ezért mind az igehirdetés, mind a keresztény tapasztalat arra irányul, hogy társadalmi hatásokat váltson ki. Keressük az ő országát.”[105]
98. Végül egy olyan dokumentum, amelyet kezdetben nem mindenki fogadott jól, ma is időszerű reflexiót kínál: „Az „igazhitűség” védelmezőinek olykor passzivitást, engedékenységet vagy bűnös cinkosságot vetnek szemükre a tűrhetetlen igazságtalanságokkal és olyan politikai rendszerekkel szemben, amelyek ezeket rendszeresítik. A lelki megtérés, az intenzív isten – és felebaráti szeretet, az igazságosság és béke melletti buzgó kiállás, a szegényekkel és a szegénységgel szemben tanúsított evangéliumi magatartás követelmény minden emberrel, de különösen a lelkipásztorokkal és vezetőkkel szemben. A hit tisztasága iránti aggodalom nem választható el attól az igyekezettől, hogy a hit teljes megélésével adott hatékony tanúságtétellel szolgáljunk felebarátunknak, különösen a szegényeknek és elnyomottaknak.”[106]
99. Az egyetemes Egyház útja számára alapvető ajándékot jelent az Aparecidai Konferencia megkülönböztetése. A latin-amerikai püspökök ugyanis világossá tették, hogy az Egyház szegények melletti elsőbbségi választása „abba a krisztológiai hitbe van beírva, amely Istent arra indította, hogy értünk szegénnyé legyen, és szegénysége által gazdaggá tegyen minket”.[107] A dokumentum az Egyház küldetését a globalizált világ jelenlegi helyzetében helyezi el, amelyet új és drámai egyenlőtlenségek[108] jellemeznek. A püspökök záró üzenetükben ezt írták: „A gazdagok és szegények közötti jelentős különbségek arra hívnak bennünket, hogy nagyobb elkötelezettséggel dolgozzunk azért, hogy olyan tanítványok legyünk, akik képesek megosztani az élet asztalát – az Atya valamennyi fiának és leányának asztalát –, a nyitott és befogadó asztalt, amelyről senki sincs kirekesztve. Ezért megerősítjük a szegények melletti kitüntető és evangéliumi választásunkat.”[109]
100. Ugyanakkor a dokumentum – tovább mélyítve a latin-amerikai püspökök korábbi konferenciáin már megjelenő témát – hangsúlyozza, hogy a peremre szorult közösségeket ne csupán a jótékonyság tárgyainak, hanem a saját kultúrájuk létrehozására képes cselekvő alanyoknak tekintsük. Ez magában foglalja, hogy e közösségeknek joguk van az evangéliumot saját kultúrájuk értékeivel összhangban megélni, hitüket ünnepelni és továbbadni. A szegénység tapasztalata képessé teszi őket arra, hogy a valóság olyan vonásait is felismerjék, amelyeket mások nem képesek meglátni; s a társadalomnak éppen ezért meg kell hallgatnia őket. Ugyanez érvényes az Egyházra is, amelynek pozitívan kell értékelnie a hit megélésének „népi” módját. Az Aparecidai Dokumentum egyik szép és elgondolkodtató részlete segít megtalálnunk a helyes magatartást: „Csak az a közelség teszi lehetővé a mai szegények értékeinek, jogos vágyainak és hitük megélési módjának mély megbecsülését, amely baráttá tesz bennünket. (...) A szegények napról napra az evangelizáció és az átfogó emberi felemelkedés alanyaivá válnak: hitben nevelik gyermekeiket, folyamatos szolidaritásban élnek rokonaik és szomszédaik körében, szüntelenül keresik Istent, és életet adnak az Egyház zarándokújának. Az evangélium fényében felismerjük határtalan méltóságukat és szent értéküket Krisztus szemében, aki hozzájuk hasonlóan szegény és kirekesztett volt. Ebből a hűségtapasztalatból kiindulva osztozni fogunk velük jogaik védelmében.”[110]
101. Mindez magában foglalja a szegények melletti választásnak azt a szempontját is, amelyre állandóan emlékeznünk kell: ez a választás ugyanis „a másikra irányuló figyelmet követeli meg tőlünk. (...) Ez a szegények iránti szeretetteljes figyelem a valódi törődés kezdete; ebből kiindulva kell ténylegesen keresnünk az ő javukat. Mindez magában foglalja a szegény ember sajátos jóságának, lényének, kultúrájának és a hit megélési módjának a megbecsülését is. A hiteles szeretet mindig szemlélődő; lehetővé teszi számunkra, hogy ne szükségből vagy hiúságból szolgáljuk a másikat, hanem azért, mert – a látható felszínen túl – szép. (...) Csak ebből a valós és szívélyes közelségből kiindulva kísérhetjük megfelelően a szegényeket a felszabadulásuk útján.”[111] Ezért őszinte köszönetemet fejezem ki mindazoknak, akik azt választották, hogy a szegények között éljenek: vagyis azoknak, akik nem csupán időnként látogatják meg őket, hanem velük és hozzájuk hasonlóan élnek. Olyan választás ez, amelynek az evangéliumi élet legmagasabb formái között kell helyet kapnia.
102. Ebben a távlatban világossá válik annak szükségessége, hogy „mindannyiunknak engednünk kell, hogy a szegények evangelizáljanak bennünket”[112], és felismerjük „azt a titokzatos bölcsességet, amelyet Isten általuk akar közölni velünk”.[113] A rendkívüli bizonytalanságban felnőve, a legnehezebb körülmények között megtanulva túlélni, abban a bizonyosságban bízva, hogy mások nem veszik őket komolyan, s a legsötétebb pillanatokban egymást segítve – a szegények sok mindent megtanultak, amit szívük titkos rej tekében őriznek. Közülünk azok, akiknek nem voltak hasonló tapasztalataik, vagyis nem éltek az élet határhelyzeteiben, bizonyára sokat kaphatnak abból a bölcsességforrásból, amelyet a szegények tapasztalata jelent. Csak akkor érthetjük meg a szemrehányást, amely életünk egyszerűsítésére hív bennünket, ha panaszainkat az ő szenvedéseikkel és nélkülözéseikkel kapcsoljuk össze.
ÖTÖDIK FEJEZET
103. Azért döntöttem az Egyháznak a szegények iránt és a szegényekkel együtt tanúsított kétezer éves figyelme történetének felidézése mellett, hogy megmutassam: ez az Egyház megszakítás nélküli útjának lényegi része. A szegényekről való gondoskodás az Egyház nagy Hagyományának része, amely az evangéliumtól kezdve minden kor keresztényeinek szívét és útját megvilágította. Ezért sürgető feladatunk, hogy mindenkit meghívjunk: lépjen be a fénynek és életnek ebbe a folyamába, amely abból fakad, hogy felismerjük Krisztust a rászorulók és a szenvedők arcában. A szegények iránti szeretet Isten velünk való történetének lényegi eleme, és magának az Egyháznak a szívéből előtörve szüntelenül megszólítja a hívők, mind a közösségek, mind az egyes hívők szívét. Mivel az Egyház Krisztus Teste, saját „testeként” érzi a szegények életét, akik Isten zarándokúton lévő népének kiváltságos részét alkotják. Ezért a szegények iránti szeretet – a szegénység bármely formájában mutatkozzék is meg – az Isten szívéhez hűséges Egyház evangéliumi garanciája. Minden egyházi megújulás prioritásai között mindig ott szerepelt ugyanis a szegények iránti kitüntetett figyelem, ez pedig mind indítékaiban, mind stílusában különbözik bármely más humanitárius szervezet tevékenységétől.
104. A keresztény ember nem tekintheti a szegényeket pusztán társadalmi problémának: ők „családi ügy”. „Közülünk valók.” A velük való kapcsolat nem szűkíthető le az Egyház valamely tevékenységére vagy intézményére. Ahogyan az Aparecidai Konferencia tanítja: „Azt kérik tőlünk, hogy szenteljünk időt a szegényeknek, szeretetteljes figyelmet fordítsunk rájuk, érdeklődéssel hallgassuk meg őket, kísérjük őket a nehéz pillanatokban, és úgy válasszuk őket, hogy életünk óráit, heteit vagy éveit megosszuk velük, miközben helyzetük átalakítását éppen belőlük kiindulva keressük. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy cselekedeteivel és szavaival Jézus maga is ezt javasolta.”[114]
105. Az ezredforduló kezdetének uralkodó kultúrája arra ösztönzi az embert, hogy sorsukra hagyja a szegényeket, s még kevésbé tartsa őket figyelemre vagy megbecsülésre méltónak. A Fratelli tutti kezdetű enciklikában Ferenc pápa arra hívott bennünket, hogy éppen e kérdés elmélyítése érdekében elmélkedjünk az irgalmas szamaritánus példabeszédéről (vö. Lk 10,25-37). A példabeszédben ugyanis azt látjuk, hogy az út mentén fekvő, megsebzett és magára hagyott ember láttán a mellette elhaladók különbözőképpen viselkednek. Egyedül az irgalmas szamaritánus veszi őt a gondjaiba. Ekkor ismét felhangzik a mindannyiunkat személyesen megszólító kérdés: „Te kivel azonosulsz ezek közül? – Kemény, közvetlen és meghatározó kérdés. Melyikükhöz hasonlítasz? Fel kell ismernünk a másik ember, különösen a leggyengébbek mellőzésének kísértését! Valljuk be, sok szempontból fejlődtünk, ám továbbra is «analfabéták* vagyunk fejlett társadalmaink legtörékenyebb és legkiszolgáltatottabb tagjainak kísérését, gondozását és támogatását illetően. Hozzászoktunk, hogy elfordítsuk tekintetünket, elmenjünk mellettük, és figyelmen kívül hagyjuk a helyzeteket mindaddig, amíg azok közvetlenül nem érintenek bennünket.”[115]
106. Fontos felismernünk, hogy az irgalmas szamaritánus története ma is időszerű. „Ha egy hideg éjszakán az utcán alvó emberrel találkozom, érezhetem úgy, hogy ez a lusta bűnöző, aki az utamba került, kölönc a lelkiismeretem számára, a politikusok által megoldandó probléma, vagy a közterületet elcsúfító szemét. Ugyanakkor reagálhatok a hitből és a szeretetből kiindulva is: felismerhetem benne a velem azonos méltóságú emberi lényt, az Atya által végtelenül szeretett teremtményt, Isten képmását, a Krisztus által megváltott testvért. Ezt jelenti kereszténynek lenni! Vajon felfogható-e az életszentség anélkül, hogy valóban elismernénk minden ember méltóságát?”[116] Mit tett az irgalmas szamaritánus?
107. A kérdés azért sürgető, mert segít felismernünk társadalmaink, de keresztény közösségeink súlyos hiányosságát is. Tény, hogy a közömbösség ma tapasztalható formái „egy széles körben elterjedt életstílus jelei, amelyek talán kifinomultabb módokon nyilvánulnak meg. Ráadásul, mivel mindannyian túlságosan a saját igényeinkre koncentrálunk, bosszant és zavar bennünket, ha szenvedő embert látunk, mert nem akarjuk az időnket elpazarolni mások problémái miatt. Ezek egy beteg társadalom tünetei, amely úgy akarja felépíteni önmagát, hogy hátat fordít a fájdalomnak. Jobb, ha nem süllyedünk ilyen mélyre. Álljon előttünk az irgalmas szamaritánus példája.”[117] Az evangéliumi példabeszéd záró szavai – „Menj, és tégy te is hasonlóképpen!” (Lk 10,37) – olyan parancsot jelentenek, amelynek nap mint nap minden keresztény szívében visszhangzania kell.
108. A Római Egyház egy különösen nehéz időszakában, amikor a birodalmi intézmények a barbárok nyomása következtében épp összeomlóban voltak, Nagy Szent Gergely pápa így intette híveit: „Ha keressük, mindennap megtalálhatjuk Lázárt, és mindennap találkozunk vele – akkor is, ha nem indulunk a keresésére. A szegények olykor alkalmatlan időben is elénk állnak, és kéréseket intéznek hozzánk – ők,
akik egy napon talán közbenjárhatnak értünk. (...) Ne szalasszátok el tehát az irgalmasság gyakorlásának alkalmait, és ne mulasszátok el, folyamodjatok azokhoz a gyógyszerekhez, amelyek rendelkezésetekre állnak.”[118] Bátran szállt szembe a szegényekkel szemben elterjedt előítéletekkel is, például azzal, amely őket tette felelőssé a saját nyomorúságukért: „Amikor azt látjátok, hogy a szegények valamilyen elítélendő dolgot tesznek, ne legyen bennetek megvetés vagy bizalmatlanság irántuk, mert a szegénység tüze talán éppen megtisztítja azt, amit mégoly csekély vétkek elkövetése közben tesznek.”[119] A jólét gyakran vakká tesz bennünket, sőt azt is elhitetheti velünk, hogy boldogságunk és beteljesülésünk – másoktól függetlenül – egyedül rajtunk múlik. Ebben a szegények néma tanítómestereink lehetnek – a helyes alázatra visszavezetve büszkeségünket és gőgünket.
109. Ha igaz, hogy az anyagi eszközökkel rendelkezők támogatják a szegényeket, akkor ennek ellenkezőjét is bizonyossággal állíthatjuk. Ez a keresztény hagyomány által tanúsított meglepő tapasztalat személyes életünk valódi fordulópontjává válhat, amikor felismerjük, hogy éppen a szegények evangelizálnak bennünket. Hogyan? Élethelyzetük csendjével a saját gyengeségünkkel szembesítenek minket. Az idős ember például a teste törékenységével emlékeztet a sebezhetőségünkre, még akkor is, ha ezt a jólét vagy a látszat mögé próbáljuk rejteni. A szegények emellett arra indítanak bennünket, hogy elgondolkodjunk azon a támadó gőgünkön, amellyel gyakran szembeszállunk az élet nehézségeivel. Lényegében feltárják bizonytalanságunkat, valamint a látszólag védett és biztonságos élet ürességét. E tekintetben hallgassuk újra Nagy Szent Gergelyt: „Senki se érezze tehát magát biztonságban, mondván: »Nem lopok meg másokat, csupán az igazságosan megszerzett javakat használom.» A dúsgazdag ugyanis nem azért kapott büntetést, mert mások javait akarta magának, hanem azért, mert miután oly sok gazdagságot kapott, önmagát elhanyagolta. Azért jutott a pokolra, mert boldogságában nem őrizte meg az istenfélelem érzését, a kapott ajándékok gőgössé tették, és nem volt benne együttérzés.”[120]
110. Minket, keresztényeket a szegények kérdése hitünk lényegéhez vezet vissza. A szegények melletti preferenciális választás – vagyis az Egyház irántuk tanúsított szeretete –, amint Szent II. János Pál tanította, „meghatározó jelentőségű, és hozzátartozik állandó hagyományához; arra ösztönzi az Egyházat, hogy a világhoz forduljon, amelyben a technikai-gazdasági fejlődés ellenére a szegénység azzal fenyeget, hogy óriási méreteket ölt”.[121] A valóság az, hogy a keresztények számára a szegények nem szociológiai kategóriát jelentenek, hanem magát Krisztus testét. Nem elegendő ugyanis általánosságban megfogalmazni Isten megtestesülésének tanítását; ahhoz, hogy valóban belépjünk ebbe a misztériumba, pontosítanunk kell, hogy az Úr éhező, szomjazó, beteg és bebörtönzött testté lesz. „A szegény Egyház a szegényekért azzal kezdődik, hogy odafordul Krisztus testéhez. Ha odafordulunk Krisztus testéhez, kezdünk megérteni valamit: kezdjük megérteni, mi is ez a szegénység, az Úr szegénysége. És ez nem könnyű.”[122]
111. Az Egyház szíve természeténél fogva szolidáris azokkal, akik szegények, kirekesztettek és peremre szorultak, mindazokkal, akiket a társadalom „selejtnek” tekint. A szegények magának az Egyháznak a középpontjában vannak, mert „a szegénnyé lett, a szegényekhez és kirekesztettekhez mindig közel lévő Krisztusba vetett hitünkből fakad a társadalmak legelhagyatottabbjainak teljes körű fejlődéséről való gondoskodás”.[123] Minden egyes hívő szívében ott él „az kötelesség, hogy meghallja ezt a kiáltást, amely mindannyiunkban a kegyelem felszabadító művéből fakad; ezért ez nem csupán néhány akta korlátozott küldetés”.[124]
112. Időnként azt tapasztaljuk, hogy egyes keresztény mozgalmakból vagy csoportokból teljesen hiányzik a társadalom közjava, különösen pedig a leggyengébbek és leghátrányosabb helyzetűek védelme és támogatása iránti elkötelezettség. Ezzel kapcsolatban emlékeztetnünk kell arra, hogy a vallás – különösen a keresztény vallás – nem korlátozódhat a magánszférára, mintha a hívőknek nem kellene szívükön viselniük a civil társadalmat érintő problémákat és a polgárok életére hatással lévő eseményeket.[125]
113. Valójában „amilyen mértékben nyugalmat akarnak maguknak az egyházi közösségek – anélkül hogy kreatív módon törődnének s hatékonyan együttműködnének a szegények méltó élete és mindenki bevonása érdekében –, oly mértékben kockáztatják önnön feloldódásukat, még ha beszélnek is a szociális kérdésekről vagy bírálják is a kormányokat. Könnyen úgy járhatnak, hogy elmerülnek a vallásos gyakorlatokkal, terméketlen összejövetelekkel vagy üres szócsépléssel leplezett világias lelkiségben.”[126]
114. Nem csupán a segélyezésről és az igazságosságért vállalt szükséges elkötelezettségről beszélünk. A hívőknek a szegényekkel szembeni következetlenség egy másik formájáról is számot kell adniuk. Valójában „a szegényeket sújtó legrosszabb megkülönböztetés a lelki gondoskodás hiánya. (...) A szegények melletti elsőbbségi választásnak mindenekelőtt a kiemelt és elsődleges vallási figyelemben kell kifejeződnie.”[127] A szegények iránti lelki figyelmet azonban bizonyos előítéletek – még a keresztények részéről is – megkérdőjelezik, mert kényelmesebben érezzük magunkat a szegények nélkül. Vannak, akik továbbra is azt mondják: „A mi feladatunk az imádság és az igaz tanítás átadása.”
E vallási szempontot az átfogó fejlődés előmozdításától elszakítva azt is hozzáteszik, hogy róluk csak a kormánynak kellene gondoskodnia, vagy hogy jobb volna nem kiemelni őket a nyomorból, hanem inkább megtanítani őket dolgozni. Időnként áltudományos érvekre hivatkozva azt is állítják, hogy a piac szabadsága majd önmagától megoldja a szegénység problémáját. Sőt, olyan is előfordul, hogy az úgynevezett elitek lelkipásztori gondozását választva azt állítják, hogy ahelyett, hogy a szegényekkel vesztegetnénk az időt, jobb a gazdagokkal, a hatalmasokkal és a szakemberekkel törődni, mert általuk hatékonyabb megoldásokhoz juthatunk. Könnyű felismerni az e nézetek mögött rejlő világias lelkűletet: ezek arra vezetnek bennünket, hogy a valóságot felszínes, minden természetfeletti fényt nélkülöző szempontok alapján szemléljük; olyan kapcsolatokat részesítsünk előnyben, amelyek biztonságérzetet adnak, és olyan kiváltságokat keressünk, amelyek kényelmünket szolgálják.
115. Érdemes még egy utolsó szót ejtenünk az alamizsnáról, amely napjainkban gyakran még a hívők körében sem örvend túl jó hírnévnek. Nemcsak ritkán gyakorolják, hanem olykor egyenesen meg is vetik. Egyfelől hangsúlyozom, hogy egy szegény ember számára a legfontosabb segítség az, ha hozzásegítjük egy jó munkához, hogy képességeit kibontakoztatva és személyes erőfeszítése révén méltóbb életet biztosíthasson magának. Tény ugyanis, hogy „a munka hiánya sokkal több a megélhetéshez szükséges jövedelemforrás elvesztésénél. A munka persze ez is, de sokkal, sokkal több ennél. A munkával egyre inkább személyekké válunk, kibontakozik emberi mivoltunk; a fiatalok csak a munka által válnak felnőtté. Az Egyház társadalmi tanítása mindig is úgy tekintett az emberi munkára, mint Isten teremtő művében való részvételre, amely – a munkások kezének, elméjének és szívének köszönhetően – minden nap folytatódik.”[128] Másfelől, ha ez a konkrét lehetőség még nem áll fenn, nem szabad azt kockáztatnunk, hogy egy embert a sorsára hagyjunk anélkül, ami a méltó élethez nélkülözhetetlen. Ezért az alamizsna a kapcsolat, a találkozás és a másik helyzetével való azonosulás szükséges pillanata marad.
116. A valóban szerető ember számára nyilvánvaló, hogy az alamizsna nem menti fel az illetékes hatóságokat a felelősségük alól, nem szünteti meg az intézmények szervezési kötelezettségét, és nem helyettesíti az igazságosságért folytatott törvényes küzdelmet sem. Arra azonban legalább meghív, hogy megálljunk, és a szegény ember szemébe nézzünk, megérintsük őt, és megosszunk vele valamit a sajátunkból. Az alamizsna mindenesetre – még ha csekély is – együtt érző irgalmat (pietas) olt abba a társadalmi életbe, amelyben mindenki a maga egyéni érdekeivel törődik. A Példabeszédek könyve mondja: „Áldásban részesül a jóságos tekintetű, mert a kenyérből juttat a szegényeknek” (Péld 22,9).
117. Az Ó- és Újszövetségi Szentírásban számos himnuszt találhatunk az alamizsnáról: „Légy türelmes ahhoz, akit megtört az élet, és ne csak hitegesd alamizsnával. (...) Jótéteményeket gyújts a kincsesházba, azok majd kimentenek a bajból téged” (Sir 29,8.12). Jézus pedig megismétli ezt a tanítást: „Adjátok el, amitek van, adjátok oda alamizsnául. Szerezzetek magatoknak el nem avuló erszényeket, kifogyhatatlan kincset a mennyben” (Lk 12,53).
118. Aranyszájú Szent Jánosnak tulajdonítják ezt a buzdítást: „Az alamizsna az imádság szárnya. Ha nem adsz szárnyat az imádságodnak, az aligha képes repülni.”[129] Nazianzoszi Szent Gergely pedig egyik híres beszédét ezekkel a szavakkal zárja: „Ha valamelyest is meggyőztelek titeket, Krisztus szolgái, testvérei és társörökösei, akkor amíg ideje van, látogassuk meg Krisztust, ápoljuk Krisztust, tápláljuk Krisztust, ruházzuk Krisztust, fogadjuk házunkba Krisztust, tiszteljük Krisztust! Ne csupán az asztalnál, mint némelyek, ne is csak nárdussal, mint Mária, ne csak az eltemetéssel, mint Arimateai József, ne is csak a temetéséhez szükséges dolgokkal, mint Nikodémus, aki félig-meddig volt Krisztus barátja, ne is arannyal, tömjénnel és mirhával, mint a már említett mágusok, hanem mivel a mindenek Ura irgalmat akar és nem áldozatot (...), a szegények által, és akik most ma a porban hevernek, ezt ajánljuk fel neki, hogy miután innen eltávoztunk, minket is befogadjanak az örök hajlékokba.”[130]
119. Aszeretetet és legmélyebb meggyőződéseinket tettekkel kell táplálnunk. Ha az eszmék és viták világában maradunk, személyes, gyakori és szívből fakadó tettek nélkül, az a legdédelgetettebb álmaink pusztulásához vezet. Ezen egyszerű oknál fogva keresztényként nem hagyhatunk fel az alamizsnával. Olyan gesztus ez, amelyet többféleképpen is megtehetünk, s törekedhetünk arra, hogy a lehető leghatékonyabb módon tegyük – de mindenképpen meg kell tennünk. Mindig jobb tenni valamit, mint semmit sem tenni. Minden esetben megérinti majd a szívünket. Az alamizsna nem oldja meg a világ szegénységének problémáját, amelyre intelligenciával, kitartással és társadalmi elkötelezettséggel kell megoldást keresni. Nekünk azonban gyakorolnunk kell az alamizsnát, hogy megérintsük a szegények szenvedő testét.
120. A keresztény szeretet minden korlátot legyőz, közel hozza a távol lévőket, közösséggé teszi az idegeneket, testvérré teszi az ellenségeket Átível az emberileg áthidalhatatlan szakadékokon, és behatol a társadalom legrejtettebb zugaiba is. A keresztény szeretet természeténél fogva prófétai: csodákat tesz és nem ismer határokat – a lehetetlenre irányul. A szeretet mindenekelőtt az élet felfogásának és megélésének egy módja. A világnak ma olyan Egyházra van szüksége, amely nem szab határt a szeretetnek, és nem legyőzendő ellenségeket, csak szeretette váró férfiakat és nőket ismer.
121. Munkátok, az igazságtalan társadalmi struktúrák megváltoztatására irányuló elkötelezettségetek, vagy az egyszerű, személyes és közvetlen segítség gesztusai által a szegények megérezhetik, hogy személyesen nekik szólnak Jézus szavai: „Szerettelek téged” (Jel 3,9).
Kelt Rómában, Szent Péternél, 2025. október 4-én, Assisi Szent Ferenc ünnepén, pápaságom első évében
XIV. Leó pápa
Jegyzetek:
[1] Ferenc pápa: Dilexit nos enciklika Jézus Krisztus Szívének emberi és isteni szeretetéről (2024. október 24.), 170: AAS 116 (2024), 1422.
[2] Uo. 171: AAS 116 (2024), 1422–1423.
[3] Ferenc pápa: Evangelii gaudium apostoli buzdítás az életszentségre szóló meghívásról a mai világban (2018. március 19.), 96: AAS 110 (2018), 1137.
[4] Ferenc pápa: Találkozó a média képviselőivel (2013. március 16.): AAS 105 (2013), 381.
[5] J. Bergoglio – A. Skorka: Sobre el cielo y la tierra, Buenos Aires, 2013, 214. [Magyar kiadás: Az égről és a földről – Ferenc pápa és Skorka rabbi gondolatai a családról, a hitről és az Egyház szerepéről a 21. században, ford. Szakács Vera, Holnap Kiadó, Budapest 2014.]
[6] Szent VI. Pál pápa: Homília a II. Vatikáni Zsinat utolsó nyilvános ülésének szentmiséjén (1965. december 7.): AAS 58 (1966), 55–56.
[7] Vö. Ferenc pápa: Evangelii gaudium apostoli buzdítás az evangélium hirdetéséről a mai világban (2013. november 24.), 187: AAS 105 (2013), 1098.
[8] Uo. 212: AAS 105 (2013), 1108.
[9] Ferenc pápa: Fratelli tutti enciklika a testvériségről és a társadalmi barátságról (2020. október 3.), 23: AAS 112 (2020), 977.
[10] Uo. 21: AAS 112 (2020), 976.
[11] Európai Közösségek Tanácsa: 85/8/EGK határozata (1984. december 19.) a szegénység elleni küzdelemre irányuló megkülönböztetett közösségi cselekvésről, art. 1, par. 2.
[12] Vö. Szent II. János Pál pápa: Katekézis (1999. október 27.): L’Osservatore Romano, 1999. október 28., 4.
[13] Ferenc pápa: Evangelii gaudium apostoli buzdítás az evangélium hirdetéséről a mai világban (2013. november 24.), 197: AAS 105 (2013), 1102.
[14] Vö. F erenc pápa: Üzenet a Szegények 5. világnapjára (2021. június 13.), 3: AAS 113 (2021), 691: „Jézus nemcsak a szegények pártján áll, hanem osztozik is sorsukban. Ez minden korban kemény lecke tanítványai előtt.”
[15] Ferenc pápa: Evangelii gaudium apostoli buzdítás az evangélium hirdetéséről a mai világban (2013. november 24.), 186: AAS 105 (2013), 1098.
[16] Ferenc pápa: Gaudete et exsultate apostoli buzdítás az életszentségre szóló meghívásról a mai világban (2018. március 19.), 95: AAS 110 (2018), 1137.
[17] Uo. 97: AAS 110 (2018), 1137.
[18] Ferenc pápa: Evangelii gaudium apostoli buzdítás az evangélium hirdetéséről a mai világban (2013. november 24.), 194: AAS 105 (2013), 1101.
[19] Ferenc pápa: Találkozó a média képviselőivel (2013. március 16.): AAS 105 (2013), 381.
[20] II. Vatikáni Zsinat: Lumen gentium dogmatikus konstitúció az Egyházról (1964. november 21.) 8: AAS 57 (1965), 11–12.
[21] Ferenc pápa: Evangelii gaudium apostoli buzdítás az evangélium hirdetéséről a mai világban (2013. november 24.), 48: AAS 105 (2013), 1040.
[22] Ebben a fejezetben az életszentség olyan példáit mutatjuk be, amelyek jelzik az Egyház szegények iránti hagyományos elkötelezettségét – a teljesség igénye nélkül. A rászorulók iránti figyelem történetének mélyebb reflexiója Vincenzo Paglia: Storia della povertà (Milánó, 2014) című könyvében található.
[23] Vö. S zent Ambrus: De officiis ministrorum I, cap. 41, 205–206: CCSL 15, Turnhout 2000, 76–77; II, cap. 28, 140–143: CCSL 15, 148–149. [Magyar kiadás: A kötelességekről. A bűnbánatról (Ókeresztény Örökségünk 9), ford. Meggyes Ede és Tóth Vencel OFM, Jel Kiadó, Budapest 2004, 217–218.]
[24] Uo. II, cap. 28, 140: CCSL 15, 148. [Magyar kiadás: 217–218.]
[25] Uo.
[26] Uo. II, cap. 28, 142: CCSL 15, 148. [Magyar kiadás: 218.]
[27] Antiochiai Szent Ingác: Epistula ad Smyrnaeos, 6, 2: SCh 10bis, Párizs 2007, 136–138. [Magyar kiadás: Szent Ignác levele a szmirnaiakhoz, VI, 2, in Perendy László (szerk.): Apostoli atyák (Ókori Keresztény Írók 1), Szent István Társulat, Budapest, 2018, 206.]
[28] Szent Polikárp: Epistula ad Philippenses, 6, 1: SCh 10bis, 186. [Magyar kiadás: Szent Polikárp levele a filippiekhez, VI, 1, in Perendy László (szerk.): Apostoli atyák (Ókori Keresztény Írók 1), Szent István Társulat, Budapest 2018, 218.]
[29] Szent Jusztinosz: Apologia prima, 67, 6–7: SCh 507, Párizs 2006, 310. [Magyar kiadás: Jusztinosz I. Apológiája, LXVII, 6–7, in Második századi görög apologéták (Ókori Keresztény Írók 7), szerk. Fenyves Krisztián, Perendy László, Sajgó Krisztián, Szent István Társulat, Budapest 2024, 174.]
[30] Aranyszájú Szent János: Homiliae in Matthaeum, 50, 3: PG 58, Párizs 1862, 508.
[31] Uő: 50, 4: PG 58, 509.
[32] Uő: Homilia in Epistula ad Hebraeos, 11, 3: PG 63, Párizs 1862, 94.
[33] Uő: Homilia II De Lazaro, 6: PG 48, Párizs 1862, 992.
[34] Szent Ambrus: De Nabuthae, 12, 53: CSEL 32/2, Prága–Bécs–Lipcse 1897, 498.
[35] Szent Ágoston: Enarrationes in Psalmos, 125, 12: CSEL 95/3, Bécs 2001, 181.
[36] Uő: Sermo LXXXVI, 5: CCSL 41Ab, Turnhout 2019, 411–412.
[37] Pszeudo-Ágoston: Sermo CCCLXXXVIII, 2: PL 39, Párizs 1862, 1700.
[38] Szent Cyprianus: De mortalitate, 16: CCSL 3A, Turnhout 1976, 25. [Magyar kiadás: Szent Cyprianus művei (Ókeresztény Írók 15), szerk. Vanyó László, Szent István Társulat, Budapest 1999, 291.]
[39] Ferenc pápa: Üzenet a Betegek 30. világnapjára (2021. december 10.), 3: AAS 114 (2022), 51.
[40] Lellisi Szent Kamill: A Betegek Szolgái Rendjének Szabályzata, 27: M. Vanti (szerk.): Scritti di San Camillo de Lellis, Milánó 1965, 67.
[41] Marillac Szent Lujza: Levél Claude Carré és Marie Gaudoin nővérnek (1657. november 28.): E. Charpy (szerk.): Sainte Louise de Marillac. Écrits, Párizs 1983, 576.
[42] Nagy Szent Baszileiosz: Regulae fusius tractatae, 37, 1: PG 31, Párizs 1857, 1009 C-D. [Magyar kiadás: Nagy Szent Bazil: Életszabályok I–III., ford. Dr. Orosz László, Görögkatolikus Hittudományi Főiskola, Nyíregyháza 1991, I. kötet, 131–132.]
[43] Szent Benedek Regulája, 53, 15: SCh 182, Párizs 1972, 614. [Magyar kiadás: Szent Benedek Regulája, ford. Söveges Dávid OSB, Bencés Kiadó és Terjesztő Kft., Pannonhalma 2002, 123– 124.]
[44] Johannes Cassianus: Collationes, XIV, 10: CSEL 13, Bécs 2004, 410. [Magyar kiadás: Az egyiptomi szerzetesek tanítása I–II., ford. Simon Árkád OSB, Pannonhalma–Tihany, 1998, II. kötet, 92.]
[45] XVI. Benedek pápa: Katekézis (2009. október 21.): L’Osservatore Romano, 2009. október 22., 1.
[46] Vö. III. Ince pápa: Operante divinae dispositionis bulla, Regola Primitiva dei Trinitari (1198. december 17.), 2: J. L. Aurrecoechea – A. Moldón (szerk.), Fuentes históricas de la Orden Trinitaria (s. XII-XV), Córdoba 2003, 6: „Minden törvényes úton szerzett javukat, bárhonnan származzék is, három egyenlő részre kell osztani. Két részükből – amennyiben ez elegendő – irgalmasságot kell gyakorolniuk, továbbá mérsékelt ellátást kell biztosítaniuk önmaguk és a szükség folytán szolgálatukban álló háznép számára. A harmadik részt azonban Krisztusba vetett hitük miatt fogságban tartott rabok kiváltására kell elkülöníteni” – mondja a trinitárusok ősi regulája.
[47] Vö. A mercedárius rend Konstitúciója, n. 14: Orden de la Bienaventurada Virgen María de la Merced, Regla y Constituciones, Róma 2014, 53: „E küldetés teljesítésére a szeretettől indíttatva egy különleges fogadalommal szenteljük magunkat Istennek, amelyet a Megváltás fogadalmának nevezünk. Ennek erejében megígérjük, hogy életünket adjuk, ha szükséges, amint Krisztus is életét adta értünk, hogy megmentsük azokat a keresztényeket, akiket a rabszolgaság új formáiban a hitük elvesztésének végső veszélye fenyeget.”
[48] Vö. G iovanni Battista della Concezione: La regola de la Orden de la Santísima Trinidad, XX, 1: BAC Maior 60, Madrid 1999, 90: „Ebben a szegények és a foglyok olyanok, mint Krisztus, akire a világ fájdalmai nehezednek. (…) A Szentháromság ezen szent Rendje egybegyűjti és hívja őket, hogy jöjjenek és igyanak az Üdvözítő vizéből. Ez azt jelenti, hogy ha a kereszten függő Krisztus megváltás és üdvösség volt az emberek számára, a Rend átvette ezt a megváltást, és szét akarja osztani a szegények között, valamint meg akarja menteni és ki akarja szabadítani a foglyokat.”
[49] Vö. Uő: El recogimiento interior, XL, 4: BAC Maior 48, Madrid 1995, 689: „A szabad akarat az embert szabaddá és minden teremtmény urává teszi, de, jaj, Istenem, milyen sokan vannak, akik ezen az úton az ördög rabszolgái és foglyai, s szenvedélyeik és bűnös vágyaik börtönében megbilincseltek lesznek.”
[50] Ferenc pápa: Üzenet a Béke 48. világnapjára (2014. december 8.), 3: AAS 107 (2015), 69.
[51] Uő: Találkozó a büntetés-végrehajtás személyzetével, a fogvatartottakkal és az önkéntesekkel (Verona, 2024. május 18.): AAS 116 (2024), 766.
[52] III. Honorius pápa: Solet annuere – Regula bullata (1223. november 29.), cap. VI: SCh 285, Párizs 1981, 19. [Magyar kiadás: Assisi Szent Ferenc művei (Ferences Források 1), ford. Balanyi György, Agapé Kiadó, Szeged 1992, 29.]
[53] Vö. I X. Gergely pápa: Sicut manifestum est bulla (1228. szeptember 17.), 7: SCh 325, Párizs 1985, 200: „Így tehát, amint kértétek, apostoli tekintélyünkkel megerősítjük a teljes szegénységre vonatkozó szándékotokat, jelen levelünk erejével engedélyezve nektek, hogy senki se kényszeríthessen benneteket birtokok elfogadására.”
[54] Vö. S . C. Tugwell (szerk.): Early Dominicans. Selected Writings, Mahwah 1982, 16–19.
[55] Celanói Tamás: Vita Secunda – pars prima, cap. IV, 8: AnalFranc, 10, Firenze, 1941, 135. [Magyar kiadás: Celanói Tamás életrajza Szent Ferencről (Ferences Források 2), ford. Balanyi György, Agapé Kiadó, Újvidék–Szeged–Csíksomlyó 1993, 155.]
[56] Ferenc pápa: Beszéd Don Lorenzo Milani sírjának felkeresése után (Barbiana, 2017. június 20.), 2: AAS 109 (2017), 745.
[57] Szent II. János Pál pápa: Beszéd a Piaristák Általános Káptalanjának tagjaihoz (1997. július 5.), 2: L’Osservatore Romano, 1997. július 6., 5.
[58] Uo.
[59] Uő: Homília a szenttéavatás szentmiséjében (1999. április 18.): AAS 91 (1999), 930.
[60] Vö. Uő: Iuvenum Patris levél (1988. január 31.), 9: AAS 80 (1988), 976.
[61] Vö. Ferenc pápa: Beszéd a rosminiánusok Általános Káptalanjának tagjaihoz (2018. október 1.): L’Osservatore Romano, 2018. október 1–2., 7.
[62] Uő: Homília a szenttéavatás szentmiséjében (2022. október 9.): AAS 114 (2022), 1338.
[63] Szent II. János Pál pápa: Üzenet a Szent Szív Misszionáriusaihoz (2000. május 31.), 3: L’Osser vatore Romano, 2000. július 16., 5.
[64] Vö. X II. Piusz pápa: Superiore iam aetate apostoli bréve (1950. szeptember 8.): AAS 43 (1951), 455–456.
[65] Ferenc pápa: Üzenet az Elvándorlók és menekültek 105. világnapjára (2019. május 27.): AAS 111 (2019), 911.
[66] Uő: Üzenet az Elvándorlók és menekültek 100. világnapjára (2013. augusztus 5.): AAS 105 (2013), 930.
[67] Kalkuttai Szent Teréz: Beszéd a Nobel-békedíj átvételekor (Oslo, 1979. december 10.): Uő: Aimer jusqu’à en avoir mal, Lion 2017, 19–20.
[68] Szent II. János Pál pápa: Beszéd a Kalkuttai Teréz anya boldoggáavatására Rómába érkezett zarándokokhoz (2003. október. 20.), 3: L’Osservatore Romano, 2003. október 20–21., 10.
[69] Ferenc pápa: A szenttéavatás szentmiséjének homíliája (2019. október 13.): AAS 111 (2019), 1712.
[70] Szent II. János Pál pápa: Novo millennio ineunte apostoli levél a 2000. esztendő Nagy Jubileuma végén (2001. január 6.), 49: AAS 93 (2001), 302.
[71] Ferenc pápa: Christus vivit apostoli buzdítás a fiatalokhoz és Isten egész népéhez (2019. március 25.), 231: AAS 111 (2019), 458.
[72] Uő: Beszéd a Népmozgalmak világtalálkozójának résztvevőihez (2014. október 28.): AAS 106 (2014), 851–852.
[73] Uo. AAS 106 (2014), 859.
[74] Ferenc pápa: Beszéd a Népmozgalmak világtalálkozójának résztvevőihez (2016. november 5.): L’Osservatore Romano, 2016. október 7–8., 5.
[75] Uo.
[76] Szent XXIII. János pápa: Rádióüzenet a világ minden hívőjének, egy hónappal a II. Vatikáni Zsinat megnyitása előtt (1961. szeptember 11.): AAS 54 (1962), 682.
[77] G. Lercaro: Felszólalás a Zsinat 35. általános ülésén (1962. december 6.), 2: AS I/IV, 327– 328.
[78] Uo. 4: AS I/IV, 329.
[79] Vallástudományi Intézet (szerk.): Per la forza dello Spirito. Discorsi conciliari del Card Giacomo Lercaro, Bologna 1984, 115.
[80] zent VI. Pál pápa: Beszéd a II. Vatikáni Zsinat 2. ülésszakának ünnepélyes megnyitásakor (1963. szeptember 29.): AAS 55 (1963), 857.
[81] Uő: Katekézis (1964. november 11.): Insegnamenti di Paolo VI, II (19, 64), 984.
[82] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció az Egyházról a mai világban (1965. december 7.), 69. és 71: AAS 58 (1966), 1090–1093.
[83] Szent VI. Pál pápa: Populorum progressio enciklika a népek fejlődéséről (1967. március 26.), 23: AAS 59 (1967), 269.
[84] Vö. uo. 4: AAS 59 (1967), 259.
[85] Szent II. János Pál pápa: Sollicitudo rei socialis enciklika a Populorum progressio megjelenésének 20. évfordulójára (1987. december 30.), 42: AAS 80 (1988), 572.
[86] Uo. 42: AAS 80 (1988), 573.
[87] Uő: Laborem exercens enciklika a Rerum novarum megjelenésének 90. évfordulója alkalmából (1981. szeptember 14.), 3: AAS 73 (1981), 584.
[88] XVI. Benedek pápa: Caritas in veritate enciklika az ember teljes értékű fejlődéséről a szeretetben és az igazságban (2009. június 29.), 7: AAS 101 (2009), 645.
[89] Uo. 27: AAS 101 (2009), 661.
[90] A Latin-Amerikai Püspökök 2. Általános Konferenciája: Medellíni Dokumentumok (1968. október 24.) 14, n. 7: CELAM, Medellín. Conclusiones, Lima 2005, 131–132.
[91] Ferenc pápa: Evangelii gaudium apostoli buzdítás az evangélium hirdetéséről a mai világban (2013. november 24.), 202: AAS 105 (2013) 1105.
[92] Uo. 205: AAS 105 (2013), 1099.
[93] Uo. 190: AAS 105 (2013), 1099.
[94] Uo. 56: AAS 105 (2013), 1043.
[95] Uő: Dilexit nos enciklika Jézus Krisztus Szívének emberi és isteni szeretetéről (2024. október 24.), 183: AAS 116 (2024), 1427.
[96] Szent II. János Pál pápa: Centesimus annus enciklika a Rerum novarum megjelenésének 100. évfordulója alkalmából (1991. május 1.), 41: AAS 83 (1991), 844–845.
[97] Ferenc pápa: Evangelii gaudium apostoli buzdítás apostoli buzdítása az evangélium hirdetéséről a mai világban (2013. november 24.), 202: AAS 105 (2013), 1105.
[98] Uo.
[99] Uő: Fratelli tutti enciklika a testvériségről és a társadalmi barátságról (2020. október 3.), 22: AAS 112 (2020), 976.
[100] Uő: Evangelii gaudium apostoli buzdítás az evangélium hirdetéséről a mai világban (2013. november 24.), 209: AAS 105 (2013), 1107.
[101] Uő: Laudato si’ enciklika a közös otthonunk gondozásáról (2015. május 24.), 50: AAS 107 (2015), 866.
[102] Uő: Evangelii gaudium apostoli buzdítás az evangélium hirdetéséről a mai világban (2013. november 24.), 210: AAS 105 (2013), 1107.
[103] Uő: Laudato si’ enciklika a közös otthonunk gondozásáról (2015. május 24.), 43: AAS 107 (2015), 863.
[104] Uo. 48: AAS 107 (2015), 865.
[105] Uő: Evangelii gaudium apostoli buzdítás az evangélium hirdetéséről a mai világban (2013. november 24.), 180: AAS 105 (2013), 1095.
[106] Hittani Kongregáció: Libertatis nuntius nyilatkozat (1984. augusztus 6.), XI, 18: AAS 76 (1984), 907–908.
[107] A Latin-Amerikai és Karibi Püspökök 5. Általános Konferenciája: Aparecidai Domumentum (2007. június 29.) 392, Bogotá, 2007, 179–180. – Vö. XVI. Benedek pápa: A Latin-Amerikai és Karibi Püspökök 5. Általános Konferenciájának megnyitó beszéde (2007. május 13.) 3: AAS 99 (2007), 450.
[108] Vö. A Latin-Amerikai és Karibi Püspökök 5. Általános Konferenciája: Aparecidai Domumentum (2007. június 29.) 43–87.
[109] Uő: Záró üzenet (2007. május 29.), 4, Bogotá 2007, 275.
[110] Uő: Aparecidai Dokumentum (2007. június 29.), 398, 182.
[111] Ferenc pápa: Evangelii gaudium apostoli buzdítás az evangélium hirdetéséről a mai világban (2013. november 24.), 199: AAS 105 (2013), 1103–1104.
[112] Uo. 198: AAS 105 (2013), 1103.
[113] Uo.
[114] A Latin-Amerikai és Karibi Püspökök 5. Általános Konferenciája: Aparecidai Domumentum (2007. június 29.), 397, 182.
[115] Ferenc pápa: Fratelli tutti enciklika a testvériségről és a társadalmi barátságról (2020. október 3.), 64: AAS 112 (2020), 992.
[116] Uő: Gaudete et exsultate apostoli buzdítás az életszentségre szóló meghívásról a mai világban (2018. március 19.), 98: AAS 110 (2018), 1137.
[117] Uő: Fratelli tutti enciklika a testvériségről és a társadalmi barátságról (2020. október 3.), 65–66: AAS 112 (2020), 992.
[118] Nagy Szent Gergely pápa: Homilia 40, 10: SCh 522, Párizs 2008, 552–554.
[119] Uo. 6: SCh 522, 546.
[120] Uo. 3: SCh 522, 536.
[121] Szent II. János Pál pápa: Centesimus annus enciklika a Rerum novarum megjelenésének 100. évfordulója alkalmából (1991. május 1.), 57: AAS 83 (1991), 862–863.
[122] Ferenc pápa: Homília pünkösd vigíliáján (2013. május 18.): L’Osservatore Romano, 2013. május 20–21., 5.
[123] Uő: Evangelii gaudium apostoli buzdítás az evangélium hirdetéséről a mai világban (2013. november 24.), 186: AAS 105 (2013), 1098.
[124] Uo. 188: AAS 105 (2013), 1099.
[125] Vö. uo. 182–183: AAS 105 (2013), 1096–1097.
[126] Uo. 207: AAS 105 (2013), 1107.
[127] Uo. 200: AAS 105 (2013), 1104.
[128] Ferenc pápa: Beszéd a munka világának képviselőivel való találkozás alkalmából a genovai ILVA üzemben (2017. május 27.): AAS 109 (2017), 613.
[129] Pszeudo-Aranyszájú Szent János: Homilia de jejunio et eleemosyna: PG 48, 1060.
[130] Nazianzoszi Szent Gergely: Oratio XIV, 40: PG 35, Párizs 1886, 910. [Magyar kiadás: Nazianzoszi Szent Gergely beszédei (Ókeresztény Írók 17), ford. és szerk. Vanyó László, Szent István Társulat, Budapest 2001, 120.]
DILEXI TE
Sorozatszerkesztő: Diós István
XIV LEÓ PÁPA: DILEXI TE
KEZDETŰ APOSTOLI BUZDÍTÁSA
A SZEGÉNYEK IRÁNTI SZERETETRŐL
az Apostoli Szentszék Könyvkiadója
Budapest 2026
Az eredeti mű címe: Leone XIV Esortazione apostolica
Dilexi te sull’amore verso i poveri © Libreria Editrice Vaticana, 2026
A fordítás az olasz szövegből, az angol szövegváltozat figyelembevételével készült.
Fordította Dr. Diós István
Lektorálta és az eredetivel egybevetette Sajgó Krisztián
© Magyar Katolikus Püspöki
Konferencia, 2026
Hungarian translation © Diós István,
2026 Hungarian edition
© Szent István Társulat, 2026
ISSN 1788-8948
ISBN 978 963 612 263 8
SZENT ISTVÁN TÁRSULAT
1053 Budapest, Veres Pálné utca 24.
szentistvantarsulat.hu
Felelős kiadó: Dr. Kovács Zoltán alelnök
Felelős kiadóvezető: Farkas Olivér igazgató
Nyomdai kivitelezés: Innovariant Nyomdaipari Kft., Algyő
Felelős vezető: Drágán György
