DIUTURNUM ILLUD

Azon hosszas és félelmetes harc, mely az egyház isteni tekintélye ellen dúl, következetesen az egész társadalmat s különösen az uralkodókat fenyegető óriás veszedelemmé nőtt. – A nép szenvedélyei ujjat húznak a kormányhatalmakkal, vakmerőbben, mint valaha s oly nagy a féktelenség, a lázongások és zavarok oly gyakoriak, hogy nemcsak az engedelmességet szokás megtagadni a kormányzóktól, hanem még ezek személyes biztonsága sem látszik eléggé megvédve.

S nem csoda, – hiszen már régtől fogva dolgoznak azon, hogy az uralkodókat a nép előtt gyűlöletesekké s megvetettekké tegyék s midőn a szított gyűlölet itt-ott már nyílt lángra lobbant, rövid időközökben majd titkos cselvetéssel, majd nyílt támadásban, gyilokkal törtek életükre. Rémülettel töltötte el csak nem rég Európát egyik hatalmas császárjának iszonyú meggyilkoltatása s az irtózatos tett még izgatottságban tartotta a kedélyeket s a nyomorultak akkor is rettentő fenyegetéseket hangoztattak Európa többi fejedelmei ellen.[1]

E szemlátomást növekvő társadalmi veszélyek nagy aggodalmat okoknak Nekünk; mert a fejedelmek személyes biztonságát, az államok nyugalmát s a népek jóllétét percről percre kockáztatva látjuk. Pedig mihelyt a keresztény vallás isteni ereje áthatotta a társadalom erkölcseit és intézményeit, azonnal rendületlen alapokra fektette az államok biztonságát és közrendjét.

E befolyás egyik nem csekély s nem utolsó eredménye a fejedelmek s a népek jogainak és kötelmeinek méltányos fölosztása. Mert Krisztus példái és parancsai csodaszerű hatalommal vezetik az embereket kötelmeik teljesítésére, az alattvalókat csak úgy, mint a felsőbbségeket s megteremtik bennük a törekvések ama összhangját, mely a közügyek nyugodt s háborítatlan folyását biztosítja. Minthogy pedig Isten kegyelméből azon egyház élén állunk, mely Krisztus tanításának őre és értelmezője, – legfőbb tanítói tekintélyünk követeli Tőlünk, hogy emlékezetébe hívjuk a világnak, mit kíván e tekintetben minden egyestől a kér. tan s mily úton-módon kell e borzasztó helyzetben az állam jóllétéről gondoskodni.

Noha a nagyravágyás és makacsság által félrevezetett ember gyakran megkísérlette a kormány fékszárát magáról lerázni, mindazonáltal odáig sohasem bírt eljutni, hogy senkinek sem engedelmeskedjék. Maga a szükség követeli, hogy minden emberi társulatban és egyesületben legyen valaki, aki a többi felett álljon, – hogy a fejvesztett társulat fel ne bomoljék s keletkezése és alapítása célját elérje.

De ha lehetetlen volt is a politikai hatalmat az államok kebeléből kiküszöbölni, kétséget nem szenved, hogy minden eszközt felhasználtak erejének megtörésére s méltóságának csökkentésére, – főleg a XVI. században, midőn a kártékony újítási kór annyi embert elámított. Azon idő óta nemcsak az alattvaló sokaság törekszik a méltányosnál nagyobb szabadságra, hanem magáról a társadalom eredetéről és alkotmányáról egymást űzik az önkényes, oktalan koholmányok. Sőt a múlt század úgynevezett »bölcselőinek« nyomában manapság is nagyon sokan vannak, kik állítják, hogy minden hatalom a néptől származik, s akik azt kezelik, nem saját nevükben, hanem a nép megbízásából kezelhetik csak, még pedig azon megszorítással, hogy a nép, ha akarja, azt tőlük ismét el is veheti.

Más véleményben vannak erre nézve a katolikusok, kik az uralkodói jogot Istentől, mint a hatalom természetes és szükséges kútforrásától származtatják. Ez isteni tanítástól a pogányság lassanként elidegenítette az embereket.... Krisztus urunk, az élet és halál fölött való hatalmat emlegető római helytartónak azt felelte: »Nem volna semmi hatalmad ellenem, ha teneked onnan felülről nem adatott volna.« (Ján 19,11) A rómaiakhoz, kik pogány fejedelmek uralma alatt állottak, e fönséges és jelentőséges szavakat írta szent Pál: »Nincs hatalmasság, hanem csak Istentől,« amiből e következtetést vonja: »a fejedelem Isten szolgája.« (Róm 13,1-4)

Mi több, a szent tanítók ez elveket a természetes ész világával is igyekeztek földeríteni. S valóban a természet, vagyis inkább a természet alkotója rá kényszeríti az embereket, hogy társaságban éljenek: ezt bizonyítják a beszélő tehetség, a társasélet e leghatásosabb közvetítője, továbbá a lélek különféle veleszületett ösztönei, nemkülönben azon sok fontos érdek, melyet az egyes ember megvalósítani képtelen, társulva és vállvetve pedig elérhet. Márpedig nem létezik s nem is gondolható oly társaság, melyben valaki ne szabályozza az egyesek akaratát, úgy, hogy a sokból úgyszólván egy legyen s mindnyájan annak rendje és módja szerint, a közjó előmozdítására irányíttassanak: az Isten tehát azt akarta, hogy legyen a társadalomban valaki, aki a sokaságnak parancsoljon.

Továbbá az is nagyon fontos, hogy a polgári hatóságnak oly tekintéllyel kell bírnia, hogy bűn alatt kötelezhesse alattvalóit az engedelmességre: már pedig embernek nincs magában vagy magától hatalma embertársainak akaratát ily bilincsekbe verni: e hatalom egyedül a teremtőt és legfőbb törvényhozót, az Istent illeti meg; s akik e hatalmat gyakorolják, úgy kell azt gyakorolniok, mint amellyel Isten ruházta fel őket.[2] »Egy a törvényhozó és a bíró, ki elveszthet és megszabadíthat.« (Jak 4,12)

Akik a polgári társadalmat az emberek szabad elhatározásából és megegyezéséből származtatják s a hatalmat is ugyanazon forrásból eredeztetik, azt mondják, hogy az egyesek engedtek valamit jogaikból s szabad akaratból vetették alá magukat annak, kire ama jogok teljes összességükben átszármaztak. Azonban nagyon tévednek, midőn be nem látják, ami különben nyilvánvaló: hogy az emberek, kik nincsenek arra rendeltetve, hogy magánosán kóboroljanak, természetüknél fogva, szabad akaratuk hozzájárulása nélkül, születtek társas életre; ezen fölül a szerződés, melyet hirdetnek, magán viseli a képzelgés és hóbort világos jeleit s a politikai hatalomnak nem képes annyi erőt, tekintélyt és szilárdságot kölcsönözni, amennyit az állam biztonsága s a polgárság közjava igényel. E tekintélyt és erőt csak akkor fogja bírni a felsőbbség, ha Istentől, a legfölségesebb és legszentebb hét forrásból eredeztetik.

Igazabb és hasznosabb felfogás sehol sem érvényesülhet. Ha ugyanis a kormány hatalma nem egyéb, mint az isteni hatalomban való részvétel, e felfogás által legott minden pusztán emberi hatalomnál magasabb méltóságot nyer, nem ugyanazt, melyet hajdan az isteni tiszteletet bitorló római császárok követeltek, hanem mely Istennek valóságos ajándéka és jótéteménye. A polgároknak tehát kötelességük úgy hódolni s engedelmeskedni az uralkodóknak, mint magának Istennek, nem a büntetés miatt, mint inkább a felség iránt való tiszteletből, nem hízelgésből, hanem lelkiismereti kötelességérzetből. Ez fekteti valóban erős alapokra az imperiumot.

Hogy azonban a politikai hatalom az igazságosságnak megfeleljen, azt kell megszívlelniök az uralkodóknak, hogy a kormányt nem magán érdekeik előmozdítására bírják s következőleg annak kezelésénél nem a maguk, hanem alattvalóik hasznát tartsák szem előtt. Vegyék például a jó és hatalmas Istent, akitől tekintélyüket bírják: őt tartván szemeik előtt, uralkodjanak igazságosan és hűségesen népeik fölött, – alkalmazzák a szükséges atyai szigort, de ne feledkezzenek meg a könyörületességről.

Ha ezen elvek őrködnek az államok fölött: távol lesz minden ürügy a nyugtalanságra, távol minden lázadási viszketeg, – biztosítva lesz a királyok tisztelete és élete s az államok nyugalma és jólléte. S ezen az alapon emelkedik a polgárnak, az alattvalónak méltósága is, mert az engedelmesség útjain járva, őrizzük meg az embert jellemző erényt. Fölfogjuk ugyanis, hogy Isten előtt nincs szolga, sem szabad: »mert ugyanazon egy Uruk van mindnyájuknak, gazdag mindnyájuk iránt, kik őt segítségül hívják« (Róm 16,12), s hogy azért hódolunk s azért engedelmeskedünk a fejedelmeknek, mert bizonyos tekintetben Istennek képviselői, akinek szolgálni annyi, mint uralkodni.

Az egyház mindig azon fáradozott, hogy az Az egyház emberek az állami hatalomnak e keresztény felfogásával ne csak gondolatban megbarátkozzanak, hanem hogy e felfogás a népek életében érvényesüljön is... A lelkipásztorok Szent Pál példáját követve, nagy gonddal és buzgalommal arra oktatják híveiket, »hogy engedelmeskedjenek a fejedelmeknek és hatalmasságoknak, hogy szót fogadjanak.« (Tit 3,1); hogy imádkozzanak mindenkiért, de különösen »a királyokért és mindazokért, kik méltóságban vannak, ... mert ez jó és kellemes a mi üdvözítő Istenünk előtt« (1Tim  2,1-3).

Ha a népek zavarogtak, azonnal ott termett az egyház, hogy a békességet helyreállítsa, az alattvalókat kötelmeikre figyelmeztesse, a szenvedélyesebb kitöréseket pedig részint engedékenységgel, részint tekintélyével megfékezze. Ha pedig a fejedelmek követtek el hibákat, az egyház hozzájuk fordult, figyelmükbe ajánlotta a népek jogait, szükségleteit s méltányos óhajait, s igazságosságot, könyörületet és elnézést javasolt nekik. Ez eljárással többször sikerült a zavarok és polgárháborúk veszedelmét elhárítani.

Ezzel szemben a polgári hatalomról újabban föltalált tanok már sok keserűséget okoztak az emberiségnek s félő, hogy ezentúl még végzetesebbekké válnak.[3] Mert az uralkodói jog szerzőjéül Istent el nem ismerni, annyit jelent, mint a politikai hatalmat fenségétől megfosztani és életterét ketté metszeni. Midőn ezt a sokaság akaratától teszik függővé, először is tévednek, azután pedig nagyon is ingadozó alapokra fektetik a kormányhatalmat. E bal-vélemények izgatott szabadossági viszketeg vakmerőbben féktelenkedik s az állam veszélyeztetéseivel először a lappangó mozgalom s később a nyílt zendülés lejtőjére lép.

Valóban azon reformációnak nevezett mozgalmat, melynek vezérei és hívei új tanaikkal alapjában támadták meg az egyházi és polgári hatalmat, – csakhamar lázadás és vakmerő zendülések követték s oly pusztító polgárháború járt nyomában, hogy alig volt hely, melyet zavar és vérontás ne rémített volna. Ugyanezen eretnekségből származott a múlt században a hamis bölcselet, és az úgynevezett »új jog,« továbbá a népfenség elve, végül pedig az a féktelen szabadosság, melyet sokan egyedül tartanak szabadságnak.[4] Ezekből fejlődött a többi dögleletes métely: a szocializmus, kommunizmus, nihilizmus, a polgári társadalomnak ez ijesztő betegségei, sőt talán valóságos enyészete.

A bajt még fokozza az a körülmény, hogy a fejedelmeknek e veszélyek közepette nincsenek hatásos szereik a fegyelem helyreállítására s a kedélyek békéltetésére. A törvények tekintélyével fegyverkeznek fel s azt hiszik, hogy a tehetetlen, büntetések szigorával megfékezhetik a zavargókat. Jól teszik; de másrészt az is igaz, hogy nincs büntetés, mely az államot fönntarthatja.

A félelem ugyanis gyönge alap; – azért szükséges, hogy magasabb és hathatósabb indító-okokat keressünk az engedelmességre, s minden kétséget kizárjunk az iránt, hogy a törvények szigorának sem lehet eredménye, ha az embereket nem vezérli a kötelességérzet s az isteni félelem. Ezt azonban csak a vallás által lehet elérni, mely befolyásolja a szellemeket s az embereket nemcsak külső megadásra, hanem jó indulatból folyó engedelmességre is indítja: már pedig ez a legjobb őre a társadalmak biztonságának....

Azért felajánlottuk Mi is a fejedelmeknek s a közhatalom kezelőinek a vallásosságból eredő segélyt s intettük a népeket, hogy az egyház által gyakorolt befolyást javukra fordítsák. Most újólag felajánljuk nekik a vallás oltalmazó hatalmát s Isten nevében lelkünk mélyéből kérjük őket, hogy a vallást oltalmazzák s adják meg az egyháznak az állam érdekében azt a szabadságot, melyet igazságtalanság s a közjó veszélyeztetése nélkül tőle meg nem vonhatnak.[5]

Ez okoknál fogva, tisztelt Testvérek, fölötte hasznos és üdvös munkát végeztek, ha buzgalmatokat s Istentől kezeitekre bízott segédeszközeiteket Velünk egyesítitek a társadalmat fenyegető bajok elhárítására. Legyen gondotok rá, hogy mindenki értse és az életben lelkiismeretesen gyakorolja mindazt, amit a katolikus egyház a hatalomról s az engedelmesség kötelméről tanít. Bírjátok rá az embereket, hogy kerüljék a titkos társulatokat, – világosítsátok fel, hogy elborzadjanak az összeesküvésektől s a forradalmi mozgalmaktól, – értessétek meg velük, hogy a kik Istenért engedelmeskednek, azok hódolata észszerű s engedelmességük lélekemelő.

Kelt Rómában, Szent Péternél, 1881. június 29-én, pápaságunk harmadik évében.

---

Megjegyzések:
[1] A pápa e levelet a fejedelmek ellen elkövetett merényletek behatása alatt írta. 1881. március 13-án az orosz főváros világrendítő eseménynek volt színhelye. II. Sándor cár egy bomba által életét veszté; e bombavetést 8 vagy 10 sikertelen merénylet előzte meg. – Berlinben kétszer lőttek az öreg Vilmos császárra. Július 2-án veszélyesen megsebesült Washingtonban Garfield az Egyesült Államok elnöke. Halni kész, elszánt gonosztevők titkos társulatai éveken át vadásznak a fejedelmekre. E vadászat tovább tart. III. Sándor a borkii katasztrófa (1889) után egy percig sem biztos. 1884-ben a Nieder-waldon felállított Germania szobor alatt 16 font dinamitot találtak, mely megölte volna a leleplezésre odasereglett kitűnőségeket: a dinamit nyirkossá lett s meg nem gyúlt.
[2] Ez érvekkel bizonyítja XIII. Leó »az államok kér. szervezetéről« szóló körlevelében (1885. nov. 1.) az ‘ államhatalom isteni eredetét.
[3] Az a nagy intelem: »et mine reges intelligite, erudimini» a kormányok részéről több, mint egy század óta sok helyt lábbal tiportatott vagy voltaire-i gúnykacajjal viszonoztatott.
[4] A jezsuitákat azzal vádolják, hogy a királygyilkosság megengedett voltát tanítják; élesen visszavágnánk vádlóiknak, ha mondanók: ők nem tanítják s nem is teszik; ti sem tanítjátok, de már megtettétek. A népfelség elve minden királynak nyakát szegi.
[5] Minél több az ágyú és a puska, minél nagyobb seregeket szerveznek és halmozzák a fizikai erőt: annál nagyobb szükség van az erkölcsi hatalomra. Ez erkölcsi hatalmat reprezentálja a pápaság. A kormányok maguk alatt vágják a fát, mikor az erkölcsi hatalmat mindenképpen gyöngítik.