Szent Cirillről és Szent Metódról szóló enciklika
A kereszténység terjesztésének óriási feladata, mely különösen
Szent Péter, – az apostolok fejedelmének és utódainak vállaira
nehezült, arra ösztönözte a római pápákat, hogy időnként, amint
azt a könyörülő Isten gondviselése és sugallatai rendelték, a
világ minden részébe küldjenek hittérítőkét. Valamint tehát
Ágostont a britekhez, Patrikot az írekhez, Bonifácot a németekhez,
Willebrordot a frízekhez, batavokhoz és belgákhoz küldték a lelkek
térítésére és sok mást a világ egyéb, népeihez: a szláv népeknél
Cirillt és Metódot bízták meg az apostoli tiszttel, kiknek
buzgalma s áldozatos fáradalmi árán pillantották meg a szlávok az
evangélium fényét s tértek ki vadságukból a műveltség
útjaira.
Ha a szláv népek Cirillt és Metódot, két apostolukat,
emberemlékezet óta hálás szívvel tisztelték, versenyt velük
ünnepelte őket a római egyház, mely mindkettőjüket még életükben
sokféleképpen kitüntette, s az egyiknek hamvaitól sem akart
megválni.[1] A cseheknek, morváknak
és horvátoknak, kik Cirill és Metód ünnepét évenként március 9-én
ülték, már 1863-ban megengedte halhatatlan emlékű elődünk, IX.
Pius pápa, hogy ez ünnepet július 5-re áttegyék s szent Cirill és
Metód zsolozsmáját végezzék. Nemsokára, a vatikáni zsinat
idejében, számos püspök azon kéréssel fordult az apostoli székhez,
hogy ezen szentek tisztelete és ünnepe az egész egyházra
kiterjesztessék. Ez mindeddig nem történt, de miután időközben a
szláv népek egy részének állami helyzetében nagy változás állt be:
megragadjuk ez alkalmat, hogy a szlávok ügyén lendítsünk, kiknek
háborítatlan jólléte és boldogulása nagyon szívünkön fekszik.[2] Egyrészt tehát atyai
szeretetünknek akarunk tagadhatatlan kifejezést adni, – másrészt
azon szentek tiszteletét kívánjuk lehetőleg emelni és terjeszteni,
kik amint a szláv népeket egykor – katolikus hitre térítve őket, –
az enyészetből az üdvösségre terelték: úgy most és ezentúl mennyei
védelmük szárnyai alatt hathatósán megoltalmazandják.
(itt következik a két szent életrajza, melyben különösen fel van
tüntetve a szentszékhez való viszonyuk.)
Jól esik Nekünk, tisztelendő Testvérek, ez eseményekre
visszagondolni s mély megindulás fogja el szívünket, midőn a távol
múltban látjuk a szláv népek s a római szentszék közt kívánatos
köteléknek kezdetleges fűződését. Mert jóllehet a kereszténység e
két terjesztője Konstantinápolyból indult ki a pogány népek
térítésére, de küldetésüket a római szentszéknek kellett
megindítania vagy legalább – s ez többször is történt, –
megerősítenie. Ezért adtak ők itt Rómában számot apostoli
működésükről, – ezért feleltek meg itt az ellenük emelt
panaszokra; itt szent Péter és Pál sírján fogadták meg esküvel a
katolikus hitet, – itt nyerték a püspöki felszentelést s
egyszersmind a hatalmat, hogy a szokásom fokozat megtartásával,
állítsák föl a szlávok közt a hierarchiát. Végre itt eszközölték
ki az engedélyt, hogy a szertartások szláv nyelven végeztessenek –
s ez idén van épen ezer éve, hogy VIII. János ezeket írta
Szvatopluk, morva fejedelemnek:
„Elismeréssel vagyunk a szláv nyelv iránt, melyen most az Isten
dicsérete hangzik és parancsoljuk, hogy e nyelven hirdessék az Úr
tanítását és cselekedeteit. Nincs ellenére az igaz hitnek, sem
pedig a józan tannak, hogy a miseket szlávul énekeljék, az
evangéliumokat, az ó- és újszövetségi leckéket kellő
magyarázatokkal ellátott, jó fordításban olvassák vagy a zsolozsma
egyéb részeit is szlávul elmondják.” Ezt a szokást sok ide s tova
ingadozás után megerősítette XIV. Benedek pápa 1754. augusztus
25-énl keltezett apostoli levelében. Különben a római pápák,
ahányszor csak hozzájuk fordultak a Cirill és Metód által
megtérített népek fejedelmei, mindig készségesen segítségükre
voltak, kímélettel tanították őket, szívesen szolgáltak nekik jó
tanáccsal, – szóval, mindenben jóindulattal viseltettek irántuk.
Különösen Rasztilan, Szvatopluk, szent Ludmilla, Bogor
tapasztalták elődeink szeretetét és készségét.
Cirill és Metód halálával nem szűnt meg a római pápák
gondoskodása és érdeklődése a szlávok iránt; de mindannyiszor
nyilvánult, valahányszor védeni s gyámolítani kellett hitüket és
jólétüket. Így I. Miklós a bolgárok oktatására papokat küldött s a
hitközségek rendezésére hozzájuk menesztette a piombinói és portói
püspököket – ugyancsak ő válaszolt a bolgárok dogmát s egyházjogot
illető, gyakori kérdéseire, s bölcs mérsékletét még azok is
dicsérik, – kik a római egyház iránt nem barátságosak. A
bekövetkezett gyászos meghasonlás és szakadás után III Incét
illeti a dicsőség, hogy a bolgárokat az egyházzal kibékítette, IX.
Gergely, IV. Ince, IV. Miklós, IV. Jenő pedig törekedtek a jó
fordulatot fönntartani. Hasonló kedvező fényben mutatja be magát
III. és IV. Ince pápák jóakarata Bosznia és Hercegovina iránt,
ahol különféle tévtan pusztított; hogy e vidéken a papi szolgálat
s az egyházi kormányzat ki nem veszett, azt főleg IX. Gergely, VI.
Kelemen és II Pius pápáknak köszönhetni. Nagy gondot fordítottak
III. Ince, IV. Miklós, XI. Benedek V Kelemen a szerbekre is, hogy
a hitük ellen szőtt ármányokat elhárítsák. A dalmátokat hitben
való állhatatosságukért X. János, VIII. Gergely, IV. Orbán,
rendkívüli kedvezésben és föltűnő dicséretben részesítették. Végre
maga a szirmiumi egyház, melyet a VI. században a barbárok
elpusztítottak, s szent István magyar király hitbuzgalma később
visszaállított, föltünteti önmagán IX. Gergely és XIV. Kelemen
pápák jóakaratának tanújeleit.
Miért is hálát adunk Istennek ezen kedvező alkalomért, amikor a
szláv népek iránt való jóakaratunkat kimutathatjuk s közjavuk
előmozdításában elődeink mindenkor tanúsított buzgalmával
közreműködhetünk. Mi ugyanis azt az egyet célozzuk és arra minden
áron ezentúl is iparkodni fogunk, hogy a szlávoknak több püspökük
és papjuk legyen, hogy az igaz hitben, az Úr Jézus igaz egyháza
iránt való engedelmességben meggyökeresedjenek és saját
tapasztalatuk által lássák, mennyi áldás háramlik az egyház
intézményeiből a családi életre s a társadalom minden rétegébe. A
szláv egyházak leginkább szorulnak folytonos és gyengéd
szorgoskodásunkra s nem is kívánunk Mi semmit oly hőn, mint hogy
érdekeiket és fejlődésüket előmozdíthassuk s ez egyházakat az
egyetértés minél szorosabb kötelékeivel Magunkhoz fűzhessük: ez
lesz boldogulásuk legnagyobb s legbiztosabb záloga.[3] Áldja meg mind e jó szándékainkat a
könyörületben kifogyhatatlan Isten s adjon sikert
kezdeményezéseinknek. Ezt kérjük a szláv népek tanítóinak, Cirill
és Metódnak közbenjárása által, akiknek segedelmét oly biztosan
várjuk, amily őszintén iparkodtunk tiszteletüket terjeszteni a
földön.
Kelt Rómában, Szent Péternél, 1880. szeptember 30-án, pápaságom
harmadik évében
XIII. Leó pápa
Megjegyzések:
[1] Sz. Cirill a római sz. Kelemen
ősrégi bazilikában van eltemetve; sz. Metód Welehradban nyugszik.
(P. O.)
[2] Valamint a keleti egyházat, úgy a
fejlődő szláv népeket is, törekszik a pápa a szentszékhez fűzni.
Cirill és Metód fölvétele a római naptárba a pápa jóindulatának
tanúsága, – aki különben szívesen elismeri a jelentőséget, mellyel
annyi század óta bír a hit ama két hőse az északi és déli
szlávoknál. A pápa ez enciklikájára a szlávok nagy, nemzeti
zarándoklattal feleltek; képviselve voltak: a lengyelek, csehek,
morvák, szlovének, rutének, oroszok, horvátok, bolgárok. Az 1400
tagból álló szláv zarándoklat oly eseménnyé fejlődött, mely
Szentpétervártól az Adriáig magára vonta a kormányok, írók,
publicisták és államférfiak figyelmét. Valamint az enciklikának,
úgy a zarándoklatnak is két ellensége volt: a liberalizmus és
pánszlávizmus. A liberalizmust az irigység bántja, a pánszlávizmus
a szakadást félti. (P. O.)
[3] A szláv zarándoklat kimutatta,
hogy a pápaság a szlávságra nézve nagy hatalom, mert a moszkovita
szakadárság politikai törekvései ellen a katolikus szlávoknak
ideális középpontul szolgál. Arra van szükségük, hogy a „pápaság
magához fűzze őket, ha ki akarnak emelkedni a hanyatlással
egyértelmű ortodoxia öleléséből. A pápaság elég erős középpont
arra, hogy óvását a moszkovitizmus ellen érvényesítse. (P. O.)
Fordította és megjegyzésekkel
ellátta: Prohászka Ottokár
