A Katolikus Világban működő irodalomprofesszoroknak és hallgatóiknak
Szeretett Gyermekeim, egészséget [kívánok] és Apostoli Áldásomat [küldöm].
1. A sok ünnepelt lángelme közül, akikkel a Katolikus hit dicsekedhet, és akik halhatatlan gyümölcsöket hagytak maguk után az irodalomban és különösen a művészetben – s azontúl más tudományokban is –, és akiknek mind a civilizáció, mind a vallás örök adósai lettek, a legjobban Dante Alighieri neve fénylik, akinek hatszázadik halálévfordulójáról fogunk hamarosan megemlékezni. Talán soha nem ismerték el [a költőnek] ezt a felülmúlhatatlan helyzetét annyira, mint éppen ma. Nemcsak Itália büszke jogosan arra, hogy az ő szülötte, hanem minden kultúrnemzet arra készül, hogy tanult emberből felállított bizottságokkal megemlékezzék róla és így az egész világ lerója tiszteletét ez előtt a nemes személy, az emberi nem büszkesége és dicsősége előtt.
2. Mi magunk sem maradhatunk távol a jószándékú emberek eme egyöntetű egyetértésétől, sőt Mi az élén kell, hogy járjunk ennek, hiszen az Egyháznak különleges joga, hogy Alighierit a sajátjának ismerje el.
3. Így, ahogy közvetlenül pontifikátusunk kezdetekor a Ravenna Érsekének címzett levelünkben javasoltuk annak a templomnak a helyrehozatalát, amelyben a költő hamvai nyugszanak, most pedig abból a célból, hogy kezdeményezzük az évfordulós ünnepségek egész sorozatát, alkalmasnak látjuk az időt, szeretett gyermekeim, akik az Egyház anyai éberségével művelitek a tudományokat, hogy minden korábbinál tisztábban mutassuk be Dante szoros közösségét Péter Székével. Továbbá, hogy az ő kiváló nevére hulló dicséretek nem kis mértékben egyben a Katolikus Egyház tiszteletét is segítsék elő.
4. Legelőször is, amilyen módon az isteni költő egész életében példamutató módon vallotta meg a Katolikus hithez való tartozását, [biztosra vesszük], hogy ő maga is azt kívánná, hogy a róla való ünnepélyes megemlékezéseknek a vallás égisze alatt kell történniük. S ez valóban így is lesz. S ha ez a ravennai San Francesco-ban éri is el a végét, a kezdetét a firenzei San Giovanni-ban kell, hogy vegye, ahová gondolatai mindig visszatértek élete utolsó éveiben, arra vágyva, hogy annál a kútnál koronázzák költővé, ahol egykor megkeresztelték.
Dante olyan korban élt, amely a filozófiai és teológiai gondolkodás és tanítás legdicsőbb gyümölcseit örökölte és adta tovább a későbbi koroknak a szigorú skolasztikus módszer lenyomatával gazdagítva. A különböző gondolkodási áramlatok között, amelyek az akkori tanult emberek körében éltek, Dante annak a ’Hercegnek’ az iskolájához sorolta magát, amelyet az angyali lelkületű Aquinói Szent Tamás intellektusa fémjelez. Dante tőle nyerte szinte minden filozófiai és teológiai tudását, de ugyanakkor nem hanyagolta az emberi tudás semmilyen más ágát sem, miközben mélyen merített a Szentírásból és az Egyházatyák írásaiból is. Így megtanult szinte mindent, amit korában megismerhető volt, s különösen a keresztény tudásból táplálkozva fogott hozzá, hogy versbe öltse a vallás hatalmas és mély igazságait. Így tehát, amikor megcsodáljuk lángelméjének nagyságát és lelkesedését, fel kell azt is ismernünk, hogy milyen nagy mértékben kapott ihletet az Isteni Hitből, amelynek segítségével halhatatlan költészetét a kinyilatkoztatott igazságok fényével és a művészet ragyogásával tudta bearanyozni. Commedia-ja, amely méltán kapta az Isteni jelzőt, a legváltozatosabb szimbolikus képeket használja, és általuk mutatja be a földi halandók életét, azzal a céllal, hogy dicsőítse az Igazságot és az Isteni Gondviselést, amely kormányozza a világot az időben és az örökkévalóságban; jutalmazva és büntetve az egyének és az emberi társadalom cselekedeteit. Ekképpen költeménye az Isteni Kinyilatkoztatásra támaszkodva felragyogtatja az Egy és Háromságos Isten fölségét, az emberi nem Megváltását az Emberré lett Isteni Ige által; a Szűz és Anya Máriának, a Mennyek Királynőjének jótékonyságát és szerető kedvességét, és végül az Angyalok és a Szentek fényét. De bemutatja ennek borzalmas kontrasztjaként a gonoszok szenvedését is a Pokolban, valamint a köztes világot a Menny és a Pokol között, azaz a Tisztítótüzet, amely a lelkek Létrája a tisztuláson keresztül a végső boldogság felé. Csodálatraméltó, hogy miként tudta valódi míves tervezéssel e három költeménybe [részbe] beleszőni ezt a három dogmát. Ha a tudomány fejlődése később azt mutatta is ki, hogy a világnak az az elképzelése nem nyugszik biztos alapokon, hogy az elődeink által elképzelt szférák nem léteznek, hogy a természet, a bolygók és a csillagok száma és pályája nem olyan, mint amilyennek akkor gondolták, az az alapvető elv megmaradt, hogy az univerzum, bármi legyen is a rend, amely azt részeiben fenntartja, a Mindenható Isten teremtő és megtartó művének a jele, aki mozgat és irányít mindent, és akinek dicsősége ’az egyik részen jobban ragyog, máshol kevésbé’ . És bár a Föld, ahol mi élünk, lehet, hogy nem a világmindenség középpontja, ahogy azt korábban hitték, mégis az első elődeink eredeti boldogságának, majd szerencsétlen bűnbeesésének, egyben Jézus Krisztus Szenvedése és Halála által az emberiség Megváltásának is a helyszíne volt. Ennélfogva az isteni költő úgy ábrázolta és világította meg a lelkek Utolsó Ítélet előtti hármas életét, ahogy elképzelte az igaz hit doktrínájának fényében: az istentelenek kárhozatát, a jó lelkek tisztulását, valamint az áldottak örök boldogságát.
5. Túl azokon az igazságokon, amelyek átsütnek Alighieri hármas költeményének, de akár más műveinek szövegén, Mi úgy gondoljuk, hogy mindezek korunk emberének okulására szolgálhatnak. Azt tanítja [Dante], hogy a keresztényeknek a legnagyobb áhítattal kell a Szentíráshoz viszonyulniuk, tökéletes alávetettségben kell elfogadniuk, amit az tartalmaz, ezért hirdeti, hogy „mert bármely sokan jegyezték is fel az Isteni Nyilatkozatokat, egyetlen Sugalmazó volt mégis, az Isten, akinek úgy tetszett, hogy akaratát több ember tolla által hozza tudomásunkra.” Fényes kifejezése ez egy nagy igazságnak! S ismét, amikor azt mondja, hogy „az Egyház keletkezése előtti az Ó- és Újtestamentum, mely a Próféta szavai szerint minden időkre szereztetett,” … s „az emberi értelmet meghaladó hitigazságokat” [tartalmaz], … „a Szentlélek pedig mint törvényszerű természetfeletti igazságokat kinyilatkoztatta számunkra a Próféták és más szent írók, végül pedig Jézus Krisztus, az Isten örökkévaló Fia és tanítványai révén.” Ennélfogva, az eljövendő életet tekintve, „végül bizonyságul szolgál Krisztus legigazabb tanítása, amely az Út, az Igazság és az Élet: Út, mert azon akadály nélkül eljutunk a halhatatlanság boldogságába; Igazság, mert nem tűr semmiféle tévedést; Fény, mert világít a világi tudatlanság sötétjében.” Nem kisebb jelentőséget tulajdonít [Dante] „azoknak a tiszteletet érdemlő főbb zsinatok[nak], amelyeken, mint egyetlen hívő sem kétli, jelen volt maga Krisztus is …” és nagy tisztelettel tekint „a Doktorok írásaira, Augustinuséra és másokéra, kiket kétségtelenül a Szentlélek sugalmazott, mert aki nem hiszi, az vagy nem látta, vagy ha látta, a legkevésbé sem ízlelte munkálkodásuk gyümölcsét.”
6. Nem szükséges felidézni Alighieri nagy tiszteletét a Katolikus Egyház tekintélye iránt, amelynek elismerésében látja a Római Pápa hatalmát mint az Egyház minden törvényének és intézményének az alapját. Innen ered a keresztényeknek szóló egyenes figyelmeztetése: Megvan az Ó- és Újszövetségetek, megvan az Egyház Pásztora mint Útmutatótok. Legyen ez elég az üdvözülésetekhez. Az Egyház bajait [Dante] a sajátjának érezte, és míg szánakozott és elítélt minden lázadást a Legmagasabb Fő ellen, a következőket írta az Avignonban tartózkodó négy itáliai bíborosnak: „Mi is ugyanezen Atyát és Fiút, ugyanezen Istent és Embert, nemkülönben ugyanazon Anyát és Szüzet valljuk, akikért és akiknek üdvösségéért annak, kit szeretete felől [’Szeretsz, te engem?’ ] háromszor megkérdeztek, ez mondatott: Péter, legeltesd aklom juhait; azaz Róma szentséges városát, melynek hatalmát a világ fölött oly sok diadalmenet pompája után szóval és tettel Krisztus megerősítette; s amelyet Péter és Pál, a pogányok prédikátora , tulajdon vérük hullásával Apostoli Székhellyé szentelt; ezt most mi is Jeremiással együtt, nem azok miatt gyászolva, amik még elkövetkeznek, [hanem amik már megvannak], de vele együtt szomorkodva kénytelenek vagyunk özvegyként és elhagyatottként gyászolni. [Ez nekünk] nem kevésbé fájdalmas, mintha az eretnekségek siratnivaló csapását szemlélnénk.”
Dante számára a Római Egyház a Legszentebb Anya, a Keresztrefeszítettnek Menyasszonya, amely Péternek, a kinyilatkoztatott igazságok tévedhetetlen bírájának teljes alávetettséggel tartozik hit és erkölcs kérdésében. Ennélfogva, bármennyire is azt tartja, hogy a [Római] Császár méltósága közvetlenül Istentől eredeztethető, mégis állítja, hogy ezt „az igazságot nem szabad oly szoros értelemben venni, mintha a Római Császár semmiben sem rendelődnék alá a Római Pápának: mert hiszen ez a földi boldogság valami módon a halhatatlan boldogság céljára rendeltetett.” Kiváló és bölcs princípium ez, amelyet ha ma úgy betartanának, ahogyan kellene, az Államoknak a polgári jólét bőséges gyümölcseit teremné.
De ahogy látni fogjuk, [Dante] rettenetes keserűséggel gyalázkodik korának legfőbb Főpapjai ellen. Igaz ugyan, hogy ez azok ellen irányult, akik politikai ellenfelei voltak, és ő azt feltételezte, hogy [ezek a pápák] azon az oldalon álltak, akik elűzték őt országából. Együttérzéssel fordulhatunk azon ember felé, akit a sors ennyire leterített, hogy megtépázott elméjével néha túlzottan vádló szavakba tör ki, annál is inkább, mert, hogy sebzettségét növeljék, politikai ellenségei – akik, mint mindig, készek voltak arra, hogy mindent rosszindulatúan értelmezzenek –, igaztalan állításokat fogalmaztak meg róla. Valóban, mivel az erkölcsi gyengeség miatt „a világi por által még a vallásos szíveknek is be kell szennyeződniük,” nem lehet tagadni, hogy abban az időben számos olyan jelenség volt, amely miatt a klérus elmarasztalhatóvá vált, tehát egy olyan elme, mint Dante, aki annyira kötődött az Egyházhoz, csak undort érezhetett; míg tudjuk, hogy elmarasztalás szembetűnően szentség hírében álló emberektől is érkezett. De akármennyire is gyalázkodik –, jogosan vagy igaztalanul –, az egyházi személyek ellen, soha nem mulasztja el, hogy kinyilvánítsa megbecsülését az Egyház, s hódoló tiszteletét a „Legfőbb Kulcsok” iránt. Politikai téren lefektette nézeteinek alapszabályaként, hogy „[azokkal veszem fel a harcot ebben a könyvben, akik nem ismerik el az általunk keresett igazságot, de], megadván egyben nekik azt a tiszteletet, amellyel az kötelességtudó gyermek atyjának és anyjának, a jámbor hívő pedig Krisztusnak, a Legfőbb Pásztornak és minden keresztény hívőnek tartozik, [az igazság védelmében]” .
7. Ahogy tehát egész költeményének struktúráját ezekre a szilárd vallási alapelvekre alapozta, nem csoda, hogy benne a Katolikus tanítás egész kincsestárát találjuk; nemcsak a keresztény filozófia és teológia lényegét, hanem azon isteni törvények kompendiumát is, amelyeknek az Országok alkotmányát és adminisztrációját kellene vezérelniük. Dante Alighieri nem az az ember volt, aki azt tartotta volna, hogy egy ország nagyobb dicsőségére vagy egy uralkodó kedvtelésére az Állam elhanyagolhatja a jogot és az igazságosságot, amelyekről tudta, hogy minden civil nemzet létalapját képezik.
8. Ennélfogva csodálatos az az intellektuális élvezet, amelyet a nagy költő tanulmányozása során kapunk, és nem kisebb az a gyarapodás, amit a diákság nyerhet művészi ízlésének tökéletesedése és az erények buzgó követése révén, ha értelmét az előítéletektől szabaddá, az igazság befogadására pedig nyitottá teszi. Valóban, míg nincs hiány olyan katolikus költőkben, akik a hasznosat jól egyesítik az élvezetessel, addig Danténak az az egyedülálló érdeme, hogy – miközben lenyűgözi olvasóját az életszerű színekkel, a fennkölt kifejezésekkel és gondolatokkal megrajzolt csodálatos képek változatosságával –, a Keresztény tudás szeretetére ösztönzi őt. Mi mindnyájan tudjuk, hogy nyíltan kimondta, hogy úgy alkotta meg költeményét, hogy mindenki kapjon létfontosságú táplálékot belőle. Mi azt is tudjuk, hogy még korunkban is, Isten kegyelme által, mily sokan, akik távol álltak Jézus Krisztustól, bár nem idegenkedtek tőle, és odaadással tanulmányozták az Isteni Színjátékot, csodálattal kezdték szemlélni a Katolikus Hit igazságait és végül eljutottak oda, hogy lelkesen az Egyház karjaiba vetették magukat.
9. Mindaz, amit fentebb mondtunk, elegendő annak belátására, hogy milyen időszerű ez a világot átfogó centenárium arra, hogy mindnyájan fokozzuk buzgalmunkat annak a Hitnek megőrzésére, amelyet Dante olyan kiemelkedően a tudomány és a művészetek támogatójaként mutatott fel. Benne nemcsak a lángész legfelső fokát csodálhatjuk, hanem a szent vallás által a kezébe helyezett téma hatalmas voltát is. Ha az ő lángelméjét elmélkedés és a nagy klasszikusok hosszú tanulmányozása csiszolta is, akkor még dicsőségesebben edzették – ahogy korábban említettük –, az Egyházdoktorok és Egyházatyák írásai, amelyek szárnyakat adtak neki, hogy a korlátozott természet szféráinál magasabbra emelkedjék. És ebből az következik, hogy noha évszázadok választanak el minket tőle, mégis a mi korunk költőjének frissességével jelenik meg: bizonyosan modernebbül, mint a mai idők néhány költője, akik újból kiásták Krisztusnak a Kereszten való diadalával véglegesen elűzött Pogányság hamuját. Alighieriben ugyanaz a kegyesség lélegzik, amit mi is érzünk, a Hit ugyanazt jelenti nekünk; s ugyanaz a fátyol takarja be „a magasból adatott igazság[ot], mely által oly magasra emelkedünk” . Az az ő nagy dicsősége, hogy keresztény költő lett, hogy azokat a keresztény eszméket isteni hangsúllyal tudta megénekelni, amelyeket szépségük ragyogásában olyan szenvedélyesen szeretett és bensőleg átérzett és életévé tett. Aki arra merészkedik, hogy megtagadja Dantétól ezt az elismerést és az Isteni Színjáték teljes vallásos tartalmát egy ködös ideológiára redukálja, amely hiányolja az igazság alapját, az nem látja meg a költő igazi jellemét, minden egyéb érdemének forrását.
10. Ha tehát Dante hírnevét és nagyságát ilyen nagymértékben a Katolikus Hitnek köszönheti, legyen elég csak egyetlen példa – hogy a többiekről ne szóljunk –, s említsük meg azt a hamis állítást, hogy az ész és a szív Istennek való engedelmessége akadály a lángész számára. Éppen ellenkezőleg, ösztönzi és felemeli azt. Mutassunk rá arra a kárra is, amit a műveltség és a civilizáció ügyének okozott az a követelés, hogy a vallás minden eszméjét száműzzék a közoktatásból. Siralmas az a manapság uralkodó rendszer, amelyben a diákságot úgy oktatják a természetfelettire való minden utalás nélkül, mintha Isten nem létezne. Néhány helyen ugyan a „szent költeményt” nem űzik az iskolákon kívülre, sőt, a különlegesen tanulmányozandó könyvek között tartják számon. Mégsem tudja a fiatal diákoknak azt az életfontosságú [szellemi] táplálékot megadni, amit kellene, mivel a „laikus iskola” elve szerint a diákok nem hajlanak a Hit igazságaira úgy, ahogy az szükséges lenne. Az ég adja, hogy legyen az a Dante centenárium gyümölcse, hogy bármilyen irodalmi oktatást is kapjanak, a nagy költőt a megérdemelt tiszteletben részesítsék. Legyen ő a diákok számára a keresztény tanok tanítója, ő tehát, aki [vallotta, hogy] művének egyik célja „hogy ez életben élőket a nyomorúság állapotától, [azaz a bűn állapotától] eltávoztassa, és a boldogság, [azaz az isteni kegyelem] állapotára vezesse”.
11. Ti pedig, szeretett gyermekeim, akiknek a dolga az, hogy az Egyház Tanítóhivatalá[nak irányítása] alatt a tanulást segítsétek elő, folytassátok továbbra is azt, ami tesztek: szeressétek és törődjetek a nemes költővel, akit Mi nem habozunk a Keresztény eszme legékesszólóbb énekesének nyilvánítani. Minél többet hasznosítotok a tanulmányozásából, annál magasabb rendű lesz a kultúrátok, amelyet az igazság fénye ragyog be, s annál erősebb és ösztönösebb lesz a Katolikus Hit felé való elkötelezettségetek.
Mint az égi kegyek zálogát és az atyai jóindulatunk tanúságát küldjük nektek, szeretett gyermekeim, szívből jövő Apostoli áldásunkat.
Kelt Rómában, Szent Péter Székénél, 1921. április 30-án, Pápaságunk hetedik évében.
Fordította: Várgedő Tamás, a vatikáni honlapon közölt angol változatból
Megjegyzések a fordítótól:
A fordítás megértéséhez a következőket kell megvilágítanom:
• Benedek sok teológiai vagy vallásos fogalmat nagybetűvel írt, amit ma már szinte senki nem tesz meg. Én meghagytam a nagybetűket.
• Benedek idéz Dante más műveiből (érdekes, hogy az Isteni Színjátékból nem!). A fordítás közben támadt az az ötletem, hogy ezeket nem ültetem át magam, hanem használom a Dante-összkiadás fordításait. Kiderült viszont, hogy az ő korában egészen más struktúrába rendezve ismerhették ezeket a műveket, tehát egy-egy idézetet az ő referenciái alapján megtalálni olyan volt néha, mint azt a bizonyos tűt a szénakazalban. De sikerült!
• Ne felejtsük el, hogy ezek a fordítók, akiknek munkáiból éppen teológiai tartalmak lettek átemelve, laikus, esetleg hitetlen emberek voltak!
• Többször volt olyan hely – mind a pápa szövegében, mind az általa vett idézetekben –, ahol a jobb megértés érdekében egy-egy szót, vagy egy kisebb szövegrészt be kellett szúrnom. Vagy szerepelnek a pápa szövegében, de az összkiadás eredeti szövegében nem. Ezeket a betoldásokat […] jelzéssel láttam el.
• De még így is vannak részek, amelyek megfogalmazását döcögősnek, megbillentnek találhatja az olvasó.
Ez az enciklika egy száz évvel ezelőtti korból jövő fontos üzenet: Dante él, Dante a legcsodálatosabb költőzseni. T.S. Eliot joggal írta róla: „Dante és Shakespeare megosztja egymás között a világot. Nincs harmadik.” Joggal írta? Ő egy Arany Jánosról nem tudhatott…
